BOSSZÚ TRILÓGIA első fejezet.

 Fáradt voltam, a pisztolyomba még egy golyó várakozott, a kardom mellettem hevert, még lusta voltam megtakarítani, a betegek vére száradt rajta, nem érdekelt. Valahogy semmi nem érdekelt, az elhagyott vadászles amit ki tudja hány éve nem erősítettek meg, jelen pillanatba megfelelt számomra.
 Furcsa, a mutálódott veszettség vírus áldozatai milliók voltak, s én az utolsó golyót nem egy " zombinak " tartogattam, hanem egy mocskos disznónak!
-Tom B. Ridlen! ez volt a neve a szemétládának, és bár az istene komiszul lesújtott e világjárvánnyal fajunkra, azt az állatot ez eddig elkerülte a vírus. Elkerülte, egy biztonságos bunkerból osztja az észt, jó seggnyalóként úgy vélte túl élheti az apokalipszist, téved.
 Már nem volt gyűlölet bennem, már nem volt semminek helye lelkembe, és csak azért élek, hogy azt az ember nevű férget aki megerőszakolta, majd torkát vágta... nem, nem szabad gondolkodni és nem szabad emlékezni, csak egy célt követni, eljutni Bostonba és bejutni abba a tetves bunkerbe, mert ugyan a golyó türelmes, a feleségem, meg két éve, pont a járvány kitörése idejétől, már nincs e világba, még is valami belül, tán maradványa lelkemnek sürget!
 Sürget, tennem kell, a bosszú nem nézi, hogy háború dúl vagy járvány tombol, a bosszú egy idő után az életbemaradás egyetlen biztos eszköze. -Emlékszem, volt, hogy napokig nem ettem és azok a fertőzött, már nem emberek hanem szörnyek nem hagytak megpihenni, ám túljutottam a nehezén, előbb megtanultam érzelemmentesen létezni, majd ölni, nem csak zombit, bárkit!
 Mese az, hogy tudsz embernek maradni az élet minden pillanatába, mese az, hogy az ember nem fordul ki önmagából és természetesen az is mese, hogy a hit segít, a hit nem, de a harag és a bosszú igen.
 Láttam papot keresztel a kezébe, nem tudom mit gondolt, de a megkergült veszettek elé állt és az Úr nevébe próbálta megfékezni őket, hát nem sikerült, széttépték és néhány perc múltán csak egy hatalmas vértócsa emlékezettet, arra, hogy ott az imént még élő ember állt. Az ötödikről néztem, és bár akkor még meg volt a gépkarabélyom, még sem siettem segíteni a papnak, én nem kívántam meghalni a hitért, a mennyország pedig nem foglalkoztatott, csak annyit kívántam múljon az alkony és az éj, mert nappal a szörnyek inkább elbújtak, a fényt irritálta őket, végül is veszettek voltak, a fény és a víz...
 Persze az igazság az, az acél az orvosság számukra, legyen kard vagy puska, a lényeg ne mozogjanak, ne lélegezzenek és főként ne terjesszék a kórságukat. Igaz, a hadsereg mára már több biztonságos övezetet hozott létre, ám a készletek kifogyóba és a minigazdaságok kevésnek ígérkeznek. Egy Kínaitól hallottam, aki fontos ember volt, csak egy hiba miatt kirakták egy az életet jelentő óvóhelyről, hogy az egészségügyi kormányzat atombomba bevetését fontolgatja.
- Hülyeség, az Oroszok megtették és mit értek el(?) igaz, hogy a hatósugárba nem maradt meg egyetlen zombi sem, ám a föld sokáig hasznavehetetlen, szóval nesze semmi... de nem is érdekel, a Kínai már halott és csak remélhetjük, hogy nem dobálóznak nukleáris rakétákkal, vagy legalábbis addig nem, míg meg nem ölöm Tom B. Ridlent.