Démonvadász

 Egész életemben démonokra vadásztam, ironikus de mire elszállt felettem az idő, rákellet jönnöm én magam vagyok az egyik démon. Persze az elején még hittem, saját kis szent küldetésében és így abban is, hogy jó vagyok a jó oldalon.
 Nem tudom, naivság volt e azt képzelnem, hogy minden egyes legyőzött démon után, jobb és tisztább leszek. A világ talán, de mivel hasonlót a hasonlóval kezelünk, immár vénen logikusnak tűnt a végkifejlet, már mint, hogy azzá válunk amire vadászunk...

 Sok vért láttam, sokszor hánytam is az undortól, még a démoni lényeket is elborzasztva, ám az idő átalakítót, miként minden változik, hisz az állandóság nem létezik, az univerzum a mozgáson alapul, és ez öröktől tartva vélhetőn a nagy összeomlásig tartani is fog.
 De miközben hívásra, tettem amit elvártak tőlem és amit magam is magától érthetőnek tartottam, már csak a képességeim végett is... persze minden vadász képességekkel rendelkezik, másként nem is menne a harc a gonosz ellen, a gonosz dimenzióiban.
Mindegy, a lényeg, minden más volt régen, mint most, és ez alól magam sem voltam kivétel. Nem lehettem kivétel, bevállaltam valamit és végrehajtva változást eredményezett.
 Nem mentegetőzőm, a tetteim egy ügyet szolgáltak és egy bizonyos hatalmat, önként vállaltam, és most a vég szakadékáról leugrani készülve nem bántam meg, csak lehet nem így a legideálisabb.
 Bár hülyeség ideákról beszélnem, hülyeség egyáltalán emlékeznek, hisz alattam a Tirus higanyfolyama és csak lépnem kell, ott már a páncélzat sem védelmezne. S vitán felül, mivel már több bennem a démon, mint az ember, a mi fajtánknak ez a legjobb távozás, még mielőtt egy új vadász által, én immár elveszítve a bizalmat, az egyház démoninak nyilvánítva, le nem vadásztat. -Jóból lészen a gonosz, milyen furcsa is, de ez van. Igaz megadatott minden vadásznak, hogy időbe visszavonulva oktató vagy könyvtáros legyen. Ám aki hozzászokik az időn kívüli élethez, olyan síkokon járva, melyek tán nem is létezne, nem nagyon tud megálljt parancsolni.
 Szóval, önként rohan legtöbbünk a halálba, mert már nem tudnánk elviselni a vánszorgó mindennapokat és sivárságaikat. De mert mindennek meg kell történnie, léptem és becsukva szemeim csak az utolsó másodperceimért éltem...