Előszó: Sokan képzelegnek a pokolról, még többen rettegnek tőle és annál is több embernek lenne is félnie az alvilág gonosz mindennapjaitól.Ám míg a többség asztaltáncoltatással vagy a szentírásokból igyekszik képet szerezni a sötét oldalról, az addig az inkvizítor nap napot követőn kénytelen belépni a szintek és szabályok birodalmába, mert bizony a pokol nem az minek mondják, attól sokkal rendszerű és iszonyúbb.
Belépő: Van, hogy az álca jobb, mint a legjobb plazmapenge, vagy a legerősebb zsoltár, legalábbis itt lent a pokolban. Nem elmélkedni érkeztem és a hatalmas gótikus pályaudvar sem az én kedvemért létezett. Itt szabályok és életek voltak, a bűnös lelkek újabb és újabb életet élnek a gonosz akarata szerint. Ez azaz élet amelyben a legjobb mielőbb meghalni, a szenvedés ugyanis bár mely lépést követőn a bűnhődőre törhet.
S hogy könnyebb legyen és a szabad akarat csak még inkább rendezett legyen az emberek bár azt képzelik élnek és döntenek, csak megtévesztés. Persze ők nem, de én tudom, elég elfordulnom és csak lesve pillantani a járókelőkre és már látni is a füleken ki-ki kukucskáló kígyó szerű férgeket, a cselekvés igazi irányítóit.
Rég még kérdéseket tettem fel, ma én válaszolom a növendékeimnek. De nem számít, most nem, hiszen feladat állt előttem és tekintettel senkire nem lehetek, csak azt kell elérnem, hogy a nő nem lépjen ki a lármás és zsúfolt pályaudvar épületéből. -Hülyeségnek tűnik(?) talán, de ha figyelembe vesszük, hogy a pokol kiszámított és törvényszerűségek szerint működik, már nem is olyan badarság. S talán még annyit, aki belép a pokolba, jobb ha nem gondolkodik és csak a feladatra koncentrál, a feladatra és arra, hogy időbe kilépjünk az alvilág éppen adott síkjáról. A magyarázatokat meg jobb hagyni a Tiszteletreméltó Látómesterekre, mert a logikákat jobb nem kutatni egy ilyen sötét világban. -Magam is csak a nőt keresem tekintetemmel, és hosszú kabátom alatt rejtőző pisztolyomra számítva nem töprengtem, nem töprenghettem.
Egy újságos stand mellet léptem el, nem néztem a magazinok képeit és nem figyeltem a rám kiáltó árusra, aki valami sosem létezett napilapot kívánt rám tukmálni. Léptem, és ahogy egy rendőrt is magam mögött hagytam, éreztem démona tekintetét, tehát kezdek feltűnni(?) de szerencsémre a nő is feltűnt, két biztonsági ember kíséretében. Nem látszott a helyzet veszélyesnek és ahogy közeledtünk egymáshoz, a hölgy, hölgyem kihívó öltözékébe, minden férfiszemet magára vonzott és még a szívemet is megdobbantatta, kölyökkorom szerelmét, Maryt vélve felfedezni a vörös szépségbe.
-Szent isten. nyögtem, csak gondolatba és miközben a visszafelé járó pályaudvari nagy óra, pont délután három órára ugrott én a pisztolyom előrántva pillanatok alatt két lövést leadva, az őröket likvidáltam. A szenteltvíz, mely a lövedékeket tartalmazta azonnal megtette hatását. A démonok visítva hagyta el az eldőlő testeket, a forma még rángatózott, mikor fegyverem a nő feje felé fordítottam. -Pánik volt, mindenki kiabált, sikoltozott a rendőrök pedig fegyvereiket ragadva felém iparkodtak.
-John? kérdezte a nő, aki már rég meghalt és el sem tudtam képzelni, miért is kerülhetett e sötét dimenzióba. De ez csak egy kérdés volt, az pedig, hogy felismert döbbenetes.
Egy dörrenés! a vállamba a fájdalom belemart és a gonosz polipként áradni, nyújtózkodni kezdett... megpördültem és azt a rendőrt pillantottam meg aki mellet nem oly rég haladtam el, most nem időztem azonnal leöltem, de láttam a többit és fegyvereiket, így Mary felé fordultam és hihetetlen, de nem menekülve semmit nem értve engem nézett, pedig most én sem értettem semmit, végül döntöttem, megragadtam a kezét és rohanni kezdtünk, egy rohadt " kijáratott keresve...
Zárszó(?) Nem tudom, hogy sikerült és bár nem a valóságba jutottunk, még is kikeveredve a pályaudvar forgatagából, most egy szupermarketbe állva, még kérdésekre nem volt idő, mert a menekülő tömeg magával rántott minket. Nem tudtam mi miatt, vagy mi elől menekültek/menekültünk, ám ami kint zajlott szerintem még rosszabb volt.
A parkoló egy mészárszék volt, nem tudtam honnan, de katapultok terhei csapódtak de, földet remegtetőn, autókat lángra lobbanton a délutáni szürkületbe. Nem tudtam mik zúdulnak, de azt igen életbe akarok maradni, és Maryt sem kívántam elengedni. A lángok, az őrület félelmetes díszletei között a becsapódó valamik, robbantva szó szerint széttrancsírozták az embereket, hát imádkoztam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése