-Igen, miért, hiszen istenek vagytok!? zavart egy vékony de erőteljes hang az emlékezést.
-Elmondok egy titkot, egy istent nem lehet megölni, se kardal, sem fortéllyal, de még varázslattal sem. Egy isten halálát csak egy dolog okozhatja, a hitetlenség! pillantott metsző kékes tekintetével a kérdezőre a sebektől csúfított arcú istenség.
-Tehát még se vagytok halhatatlanok?! firtatta a kisfiú aki ránézésre tíz év forma lehetett, valahogy még nem értve ez a logikát. Persze gyerek volt, a gyermekek szívében még ott él a varázslat, ők még hisznek a tündérekbe, és hiszik a meséket.
-Mondok én valamit, amint az utolsó szög is a koporsómba kerül, én elfogok veszni a semmibe, egy árny amit felemészt a napsugár. De ti ott lent, szintén elpusztultok imádott tárgyaitok, pénzeitek tengerében, mert mikor a lélek kifakul és a bálványok letaszítják az érzéseket, elveszítitek emberi léteteket.
-Nem, mi nem pusztulunk, csak Ti istenek! tört ki dacosan az ifjonti lendület, talán legbelül ő is tudván, mikor a szivárvány eloszlik, a kincs helye is feledésbe merül, és nem marad semmi a fények világából.
-Ó, mi igen. nevetett fel a foszló köpenyébe burkolózott nagyúr, kacajától az oszlopok között lapuló hiénák szűkölve hátrébb húzódtak, jól tudták még nem jött el az ő idejük.
" Sok pillanat létezik, de vannak mik megmásíthatatlanok"
A trónterem melynek falain a történelem maradványai élő freskókként leledzettek, hideg és zord volt, miként a közeledő pillanat. Az oszlopok, melyekbe az idő hatalmasakat harapott, szinte csak a csodának köszönhetően tartották a kopott smaragdszín mennyezetet, melyen az univerzum élt és mozgott végtelen tökéletességében.
A testőrök rég halottak voltak, páncél és csontváz és portól terhes fegyverzet. Az istent dicsőítő lobogok megtépve, molytól zabáltan az enyhe, bűzös huzatba lengedeztek, mint egy dicső múlt értéktelen relikviái.
A mindenható, idő emésztette rongyaiba a trónján ült, lábánál rég használt kardja, távolabb pedig a gonosz szolgálói, a mindenre elszánt tigris méretű hiénák. -Kipusztíthatná őket, még akadt annyi ereje, de vajon mennyivel jobb, ha a régi ellenséget, egy új merészebb váltja fel(?) Nem érdekelte mi vár rá, nem leste meg a jövőt csak hogy felkészüljön, mikor és hogyan lészen az első támadás. Nem volt értelme, az élete meg volt számlálva és messze nem küzdött a sorsa ellen. Talán ha volt célja, a lábainál üldögélő gyermeknek elmondani, mi az amit az emberek elveszítenek az istenek halálával, más nem, másra lehet már idő se volna.
" Megvilágosodás, oly távoli fogalom, csak képzeljük, hogy már mi tudjuk az igazságot"
-De mi élni fogunk, attól hogy szívünk kiürül és az anyagi világnak hódolunk be, mi még élni fogunk. zengte a fiú, nem röstelkedve megzavarni az istent, ki már távol járt, közel a mindent elnyelő sötétséghez.
-Vajon az ember mi teszi emberré? Pénz, kastély, luxus vagy az amit léleknek hívnak? Gondold végig, az anyagi biztonság egy fonnyadó illúzió, a pénz egy pillanat alatt semmivé válhat és oda a gyűjtögetés. A klímátok változik, saját magatoknak köszönhetően, mi meghalunk, mi nem tudunk segíteni, ti éltek, de csak rombolni tudtok, s mivel lelketek beteg, csak azt látom a szakadék szélén álltok és felemészt titeket saját teremtett társadalmatok.
-Mindenre van megoldás! erősködött az fiatal fiú, ki ugyan nem tudta, de se isten se ember nem járult hozzá létezéséhez, nem is tudva, hogy most az utolsó isten az utolsó lélekkel társalog az Andok, egy emberek által elfelejtett zugában...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése