-Nagy szavak, az ablakon kilesve a hulló pernyén kívül csak a szürke égbolt otromba felhői vánszorogtak. Az utcák kaotikus látképe a világvégét idézte, és bár hivatalosan nem volt világvége, a járvány azért úgy tűnt gyors tempójával pontot tesz az emberi civilizáció amúgy sem túl hosszú történetének immár a végére. S hogy jön ide isten(?) k.rva egyszerűen, ha lenne egy mindent teremtő és mindent ismerő szuper-lény, akkor e storyt el sem kezdte volna, vagy a végét nem engedte volna így eltorzulni. -Hiszen mi jó van abban, hogy milliárdnyian pusztulnak el, s mi jó volt abban, isten szemszögéből, hogy millió szám irtotta ki a ember a körülötte élő bármely élőlényt, még saját testvéreit is. Már nem kérem a válasz, a katonai öltözékem piszka és szakadozott valósága csak egy pillanat, miként a estével éledező fertőzöttek áradata, isten új és tőlünk még vérszomjasabb báránykái.
Volt idő mikor hittem a mesékben, reméltem a szerelem teljességében, és abban, hogy a világ megmenekülhet a klímakatasztrófától. Nos ezek csalfa remények voltak, melyek közül csak a klímaviharok túlélése igazolódott egészen addig a napig, míg ki nem tört a járvány! -Persze lent voltunk, a tehetősebbek lefelé építkezve a városok új formát öltöttek, elkerülendő a metánrobbanásokat, kíméletlenül extrém hőhullámokat és egyéb a globális változások hozta nyalánkságokat. Változott minden, és aki élelmes volt az beállt a haderőhöz, a magam részéről nem élelmes voltam, hanem múltam folyamodványaként alapból számítottak képességeimre és ugye ha a sors hozzád vág egy szerencsesütit, azt azért nem vágod vissza, még ha nem is szereted annyira. De nem is ez volt a lényeg, hiszen jött az a mocskos fertőzés, mondván marsi szél, biológiai kísérlet, idegen eredetű spórák, igazából teljesen egyre ment, mert az eredménye a mindent túlélni szándékozó civilizációnk teljes összeomlása volt.
Nem az öngyilkosság inspirált e pokolbéli másodpercekbe, nem azért akartam meghalni, hogy ne a betegek faljanak fel, vagy magam is a járványtól telítődve vérszomjas állattá váljak. Gondoljunk bele, az embernél vérszomjasabb fenevadat nem igen hordott a planéta a hátán, s ez a fertőzés talán nem is betegség, hanem az evolúció egy újabb lépcsőfoka, ahol az ember túllépve eddigi önmagán a poklot is meghazudtolva a teremtést rendesen szemen köpve a szörnyek idejét hozza el, immár díszletek nélkül, nyersen és brutálisan őszintén. Szóval nem az elkerülhetetlentől féltem, csak lelkem apró emlékeit féltettem, érzéseket, pillantásokat, még a fogyasztói társadalom diadalmaskodása előtti időkből, akkor még talán létezett némiképpen, halovány szivárványfényként isten is.
Sok választásom voltaképpen nem igen volt. Fegyverzetem immár szinte teljesen alkalmatlan volt a túlkélésre, készleteim kimerültek és se cél se menedék nem létezett, úgy tűnt én vagyok az utolsó ember e málladozó múltú városban, miként az éget átszelő reménykedő madár a harag órájában. A végső erődítmény is elesett, nem létezett általam ismert biztonságos hely és csapatomat is elveszítve, sikertelen küldetésemet tudomásul véve, az angyalok harsonája nélkül is a pisztolyom volt az egyetlen lehetőségem. Sok gondolatom volt, de a vég órájában a sok is kevés, és az idő is gyorsvonatként egyetlen pontot sürgetett, és a magam részéről már nem volt kiért és miért visszatartanom az a bizonyos pillanatot. A távolabbi sarokba mentem, a poros köre ülve a hajdani lányszoba színevesztett bútortörmelékeivel szemeztem, miközben fegyverem kibiztosítva képzeletbe isten arcába grimaszoltam és némi iróniával megköszöntem életem semmitmondó történetét. A komisz mindennapokat, a szerelem hazugságát, az emberek alattomosságát, az igék hamisságát és a nap csalfa utolsó nyolc percét. A pisztolyom a halántékomhoz ért, idő volt. -Viszlát isten, viszlát sosem volt szerelmem, és ujjam megmozdulva, immár végzetesen és véglegesen pontot tettem jelentéktelen életem végére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése