-Nincs jelentősége, a járvány kitört, átokverte zombik masíroznak falkákba, egészséges emberekre vadászván. S milyen ironikus, a fertőzést egy kábítószer indította el, nem biokísérlet vagy idegen vírus, ja igen a marsi szél sem hozta a nyavalyát, mint ahogy mondták csak egy szintetikus drog, a regnáló kormányok áldásával, hiszen a kábítószerek felett mindig is szemet hunytak, mert ugye az üzlet az üzlet, még ha az ára a pokol megteremtése is volt.
-Egy rohadt városba küldtek, embereim immár elfogytak mellőlem és a lehetőségeim is egyre kisebbek voltak, hogy megtaláljam azt a nőt, aki talán, de csak talán fel tudja tárni a gyógymód titkát. Nem azért vállaltam mert a világ sorsa érdekelt, a világ már elemésztődött és csak idő kérdése és az összes védett bunkererőd szépen elesve a teret a zombiknak adta át, miközben persze háttérzajként a természet is tombol csodás vívmányunkként a felgyorsult globális változások keretében. -Láttam metánrobbanást, láttam az instabil felhőt amely egy kis falu felett robbant be. A felhő pillanatok alatt eltűnt egy tűzrobbanás keretében. Az ég maró vörössé vált az alkony határában az izzó házak a lángoló emberek és a megsemmisülés hullaszagú képtelensége közepette. Szerencsém volt, egy fontos embert evakuáltunk a településről és helikopterünk már biztonságos távolságba járt, mikor bekövetkezett az a átkozott metánrobbanás. -Tudtunk a kockázatról, tudtuk, hogy a járvány ugyan elkerülte a falut, de azt is, hogy a széljárás pont feléjük terelte a halált. Igen, szóltak a szirénák, de hiába hangjuk, ha nem volt elég fedezék. A világ ugyan változott, ám a vidéki emberek egy része, messze nem értette a klímaváltozást és nem is fogták fel annak drasztikus következményeit. Azt tudták, egyszer kiég a termés, máskor lefagy és az élelemért mindent meg kell tenni, de a metán más volt, más és végzetes.
Az aszfalt teli törmelékkel, a testrészeket inkább nem vettem tudomásul, mert mindegy mennyi ideje járod az alvilági mindennapokat, vannak pontok amik sohasem változnak, legalábbis nálam nem. Ez van, nem feltétlen az emberélet elmúlása borzasztott el, inkább a mikéntje a brutális, nyers és embertelenül emberi mészárlás jellege. -Nem titok, már az elején ideggázokkal, tűzbombákkal igyekeztek a fertőzött területeket teljesen sterilizálni. De mit is ér a kard, ha a kórság akkora üzlet volt, hogy a legbrutálisabb fellépésekkel is csak késleltetni lehetett egy új faj diadalmaskodását. Nem volt könnyű élni, nem volt könnyű erőforrásokhoz jutni. A dolgokat a erődvárosok a páncélvonatokkal oldották meg, a tömény acélszerkezetek lezúzták a síneken portyázó zombikat, és a kereskedelem körülményesen de működött. -Volt mikor csere útján, volt mikor a kisebb a vaspálya mentén fekvő védtelen kisvárosok kifosztásával, szóval csak humánusan ahogy az emberektől megszokhattuk. Persze ez egy folyamat volt, miként a klímakatasztrófák is. Előbb hitetlenkedünk, majd elfogadjuk, végül természetesnek vesszük, hiszen a lényeg, hogy mi túléljük.
Megálltam, a csend és a reggel egyszerre volt szép és nyomasztó, mint egy atomvillanás. De nem villant semmi, csak az üvegtörmeléken a nap durva sugarai. Nem kellett félnem, páncélzatom védett a sugárzás ellen, a zombikat nem, de nekik teljesen mindegy volt, hisz nagy százalékban éjjel bukkantak fel, na ilyenkor jó jött a magnéziumfáklya, ami ugyan nem egy lángvető, de a fény is fájdalmas kínokat okoztak a fertőzötteknek, időt biztosítva a menekülésre. Igen, mindenki menekült, még mi katonák is meghátráltunk, hiszen a töltények számosak, a kardok csak ideig óráig lehetőségek és egy falka bizony egy jól képzett katonának is a végzetét jelenthette, hiába a még látszólag létező technikai fölényünk. -Fáradt voltam, lelkileg kiéget, fizikailag kimerült és miközben elhulltak társaim, mint fáról a levelek egy jó adag gamma sugárzást követőn, nekem még meg kellett találnom azt a bizonyos nőt...a reményt a reménytelenségben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése