Momentum

 Nem akarta megkeresni a lényeget, nem akart szembesülni a végponttal, így az ellenpont sem érdekelte. -Karácsony volt, az utcákon bokáig érő bűzlő szennyvíz, melyben vidáman versenyeztek a kövér patkányok, néha meg-meg pihenve egy holtestszigeten, ironikusan, a bomló tetemek több funkciót is ellátva, már mint a patkányok szemszögéből.
 Világvége volt, oly sok hamis vízió, oly sok ijesztgetést követőn, a már szinte hihetetlen, az egyik napról a másikra bekövetkezett, és mint rákos burjánzás, hónapok alatt az egész emberiséget ledöntötte.
 -John, az ötödikről nézet kifelé, kezében puskája, a szék mellet tiszti kardja. Az élet volt maga, már mint a fegyverek, mert fegyver nélkül, rövid bárki pályafutása e haldokló világba. Persze a fegyver se garancia, mindig akad gyorsabb gyilkos és gyakran előkerült, komolyabb tűzerő.
 Álmos volt, olykor percekre elbóbiskolt a rozoga karosszékbe ülve, és nagyon hálás volt, hogy az ajtó még zárhatónak bizonyult, nem csak a meglepetéseket csökkentette, de a bűzt is némiképpen visszatartotta. Mehetett volna magasabbra, felköltözhetett volna a legfelsőbb szintre, de, már olyan elgyötörtnek érezte magát, mikor ezen épületbe menedéket remélt, hogy feladta a tökéletesebb hely keresését, miként azt a vágyát is, hogy lefürödjön, és ne saját izzadságszagába úszva, mélázzon, mi is büdösebb, a kinti mocsok, vagy teste áporodottsága.

 Álmok, azok még akadtak, miként mindenféle betegség a nagyváros mocsarába, ám a járványok csak egy dolog, a patkányok még nem követelőzőek, viszont a túlélők egymás vérérre szomjasan, egyáltalán nem nyugodhattak. -Szóval kellett a fegyver és szükség volt valami remény nevű impulzusra, hogy az ember, mielőtt megörülne, vagy valaki a halálba segítené, ne legyen öngyilkos, maga menekülve e nyamvadt pokolvilágból.
- A középkorú férfinak is megfordult fejébe, hiába a kiképzések, hiába a tapasztalások, a szakadozott egyenruháról meg nem is beszélve. Tudni kell, a kilátástalanság alattomos jószágként bármikor diadalmaskodhat.
-Még nem. mondta ki félhangosan, és egy kapszulát halászva elő zubbonya zsebéből, a "mérget" szájába helyezte, és csak úgy natúrba le is nyelte. Ez nem a fizikai kitartást erősítő dopping volt, azt injekcióba adagolta, igaz már nem sok volt, tehát a történet a vége felé közeledett, miként az alábukó nap láttán, tudva ez a szerda is a végét rúgja, jöjjön hát a csütörtök.
 Na igen, a túléléshez, nem csak fizikai kondícióra volt szükség, ha mentálisan az ember behódol a körülményeknek, hamarost a patkányok elesége lehet, vagy még rosszabb.
-Remény! ez kell az embernek, hogy a napokat legyőzve tovább tudjon lépni és ezt tartalmazta a kapszula, olyan részeket aktivált az emberi agyban, amit a helyzet már kiölt, de az életbemaradáshoz nélkülözhetetlen, s ő még nem is panaszkodhatott, a haderő a baj kezdetén kellően felszerelte szteroidokkal is egységeit.

 Gépfegyver ropogás! ébresztő volt és rémítő, már csak azért is, mert nem túl távolinak tűnt, ami semmi jót nem ígért, pláne egy katonának, mikor is a csőcselék, ahogy Wilson kapitány nevezte azokat akik, a hadsereget vádolták a világvégéért, holott az a tetves, részecskeütköztető  cseszte el a világot, a tudósok hülyesége végett.
 Igaz, Wilson kapitányt már felzabálta egy éhes horda, még a "november 15" nevű ideglenes erősség ostromát követőn, mikor az éhező sokaság áttörve a védvonalakat, szó szerint lerohanták az bázist, melynek célja lett volna a túlélők kimenekítése a  káoszból, a biztonságosnak ítélt bunkervárosokba.
 Volt néhány, és pár szerelvény, páncélvonat el is jutott egyes objektumokhoz, de a válogatás szigorú volt, és hát kik nem voltak megfelelőek, elégedetlenek lettek és máris megvolt a baj. -John az utolsó a sebesülteket szállító vonattal távozott, de sosem érkezett meg a célállomáshoz, egy alagút zárta ugyanis az utat, amit a lázadók berobbantottak. Komisz pillanatok voltak, és a hadnagy életeket kioltva tudott csak kitörni, egy maroknyi katonával. Ám a kitörés fordulata, mint egy regénybe, a csapat szétszéledt, és mert a hadnagy a többiekkel ellentétbe, nem a bunkerváros felé igyekezett, idővel egyedül maradt.
 Nem panaszkodott, pár napja egy viszonylag biztonságos településen járva, hallotta, hogy lerohanták a bunkervárost és nagy lakoma zajlott, hiába az árulás is napi szinten működött. -Természetesen, sok erőd kitartott és áttörhetetlen acélajtók védelméből a változást remélik a bent élők, ám a kint élőknek ez kevés vigasz, miként a könnyek a szakadó esőbben...