Nehéz azt mondani, csodás az élet. legalábbis Tom, nem igen vélekedett az életről ilyen optimistán, miként a perceket sem igazán tudta számolni, a betegség ki-ki tépet darabokat mindennapjaiból.
-Fogyatkozó idő, szokta mondani, egyre kisebb baráti körének, egyszerre utalva a kórság által elrabolt pillanatokra és a betegségétől megriadt és eltávolodott, immár csak volt barátaira. Nem tudta, hogy sajnálja-e azon embereket, kik hátat fordítottak neki, vagy magát sirassa, az elpusztulást, az előre látható sorsát. -Persze kicsit ironikus, mert jönni fog az a pont, mikor már úgy sem tudja a jelen világát áttekinteni, tudatosan felfogni, megfogni, hogy aztán később a nagy semmibe révedve, kilehelje lelkét, és testét a tűz zabálja fel, a betegség maradványaival együtt.
Odébb lesz(?) persze a franc se tudhatta, mit hoz a következőnap, elég egy kieső másodperc séta közben, és már el is csapta egy jármű. Bár, Tom úgy vélte, ha ez a közeledő jövő, akkor reméli a fájdalom messze kerüli. Mert bár voltak elveszett, talán még órái is, ha fájt valamire, az igencsak fájt, és kellett a fájdalomcsillapító. -Kellett, igaz, nézvén e átkozott betegséggel foglalkozó filmeket, az üres, kifejezéstelen tekintetű betegek létezése, inkább csak lét, és ha van is érzékelés, az egy egészen más dimenzióba történhet. Sőt, tulajdonképpen történik is, hiszen, múltkor, ő maga sem tudta, hogy az este félhomályába, mi a fenének kezdte el a szőlőt metszeni, igaz, azt sem tudta, mikor is ment ki, ráadást pizsamába.
Nehéz volt a szembesülés, az ollót úgy hajította a kert túlvégébe, hogy azt, ez ideáig még mindig nem találta meg. -Két hete történt, és habár több ilyen ijesztő meglepetés nem érte, de ez pont elégnek bizonyult, hogy rohadtul összevesszen az orvosával, a párja csitította, pedig Tom biztosra vette, neki volt igaza. Mert hát mi a csodának zabálja az ember a bogyókat, ha az egész egy nagy, bizonytalan semmit takar, rohadtul szomorú végidőket ígérvén.
Lorára gondolt és úgy érezte könnyek szaladnak a szemeibe, mert nem tudta, meddig marad mellette élete értelme, és egyben rettegett attól a minutumtól, mikor magatehetetlenné válva, gigászi terhet helyez szerelmére, aki vagy bírja vagy nem.
Persze, ő is mint sok beteg, eldöntötte, lesz egy vonal, mikor az öngyilkosság fog a logikus lépés lenni, a kérdés csak az, vajon észnél lesz-e, hogy megtegye, meglépje azt a bizonyosat... -Az alkonyi metszésre gondolva, attól félt, könnyen kicsúszhat az idő és a világ irányítása a kezei közül, akár már holnap is.
-Isten tökéletes, no igen, Ő igen, de az ember elméjét egy sorvadást előidéző valami, ami vélhetőn a gyors civilizációs fejlődés eredménye, miként a stressz hamar felemészti. S a létező csodák közepette is, e betegségtől ez eddig nincs menekvés, maximum az időhúzása, ami csekély vigasz az egyre szűkülő világba kényszerülő egyre több betegnek.
Tom legyintett és csodálkozva vette észre, hogy köntöse zsebébe egy szelet karaj lapult, nyersen és nedvesen...
-Fogyatkozó idő, szokta mondani, egyre kisebb baráti körének, egyszerre utalva a kórság által elrabolt pillanatokra és a betegségétől megriadt és eltávolodott, immár csak volt barátaira. Nem tudta, hogy sajnálja-e azon embereket, kik hátat fordítottak neki, vagy magát sirassa, az elpusztulást, az előre látható sorsát. -Persze kicsit ironikus, mert jönni fog az a pont, mikor már úgy sem tudja a jelen világát áttekinteni, tudatosan felfogni, megfogni, hogy aztán később a nagy semmibe révedve, kilehelje lelkét, és testét a tűz zabálja fel, a betegség maradványaival együtt.
Odébb lesz(?) persze a franc se tudhatta, mit hoz a következőnap, elég egy kieső másodperc séta közben, és már el is csapta egy jármű. Bár, Tom úgy vélte, ha ez a közeledő jövő, akkor reméli a fájdalom messze kerüli. Mert bár voltak elveszett, talán még órái is, ha fájt valamire, az igencsak fájt, és kellett a fájdalomcsillapító. -Kellett, igaz, nézvén e átkozott betegséggel foglalkozó filmeket, az üres, kifejezéstelen tekintetű betegek létezése, inkább csak lét, és ha van is érzékelés, az egy egészen más dimenzióba történhet. Sőt, tulajdonképpen történik is, hiszen, múltkor, ő maga sem tudta, hogy az este félhomályába, mi a fenének kezdte el a szőlőt metszeni, igaz, azt sem tudta, mikor is ment ki, ráadást pizsamába.
Nehéz volt a szembesülés, az ollót úgy hajította a kert túlvégébe, hogy azt, ez ideáig még mindig nem találta meg. -Két hete történt, és habár több ilyen ijesztő meglepetés nem érte, de ez pont elégnek bizonyult, hogy rohadtul összevesszen az orvosával, a párja csitította, pedig Tom biztosra vette, neki volt igaza. Mert hát mi a csodának zabálja az ember a bogyókat, ha az egész egy nagy, bizonytalan semmit takar, rohadtul szomorú végidőket ígérvén.
Lorára gondolt és úgy érezte könnyek szaladnak a szemeibe, mert nem tudta, meddig marad mellette élete értelme, és egyben rettegett attól a minutumtól, mikor magatehetetlenné válva, gigászi terhet helyez szerelmére, aki vagy bírja vagy nem.
Persze, ő is mint sok beteg, eldöntötte, lesz egy vonal, mikor az öngyilkosság fog a logikus lépés lenni, a kérdés csak az, vajon észnél lesz-e, hogy megtegye, meglépje azt a bizonyosat... -Az alkonyi metszésre gondolva, attól félt, könnyen kicsúszhat az idő és a világ irányítása a kezei közül, akár már holnap is.
-Isten tökéletes, no igen, Ő igen, de az ember elméjét egy sorvadást előidéző valami, ami vélhetőn a gyors civilizációs fejlődés eredménye, miként a stressz hamar felemészti. S a létező csodák közepette is, e betegségtől ez eddig nincs menekvés, maximum az időhúzása, ami csekély vigasz az egyre szűkülő világba kényszerülő egyre több betegnek.
Tom legyintett és csodálkozva vette észre, hogy köntöse zsebébe egy szelet karaj lapult, nyersen és nedvesen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése