Tetőn, az utolsó pillantás

 Van aki hiszi a csodákat, nekem ez nem jött össze, az élő-holtak áttörve az utolsó barikádunkat a tetőre értek. -Maryre néztem, és egy pillanatra nem tudtam hová tenni a tekintetében látottakat, de nem voltak pillanataink, a zombik az ajtón át rohamra indultak, a karabélyom eszelős hangon felugatott, igyekezvén minél több szörnyeteget az ajtónyílásba likvidálni, egy gondolat elejéig úgy képzeltem, saját hulláik lesznek a mi védvonalunk. Ám jött a tár csere, csak néhány másodperc, de ilyenkor az idő nem úgy folyik ahogy mi szeretnénk, minden tótágast állva, az őrület uralkodott.

 Mary vörös tincseit a csapongó szél táncoltatta, és egy rezdülésnyi időre, nem a tetőn voltunk, nem a világvége poklában és nem is a városok zsivajába. -Csak voltunk, talán egy tisztás vagy rét, esetleg egy kiszáradt patak partja, villanás volt, nem megtekintés. A lényeg a szél volt, a haját borzolta, kócolta, de édes képet nyújtva, és magam pár lépésre állva, őt néztem és szó hoz sem jutottam, oly természetesen nagyszerű volt, én meg szerelmes.
 Nem számoltam, sem az időt sem a elejtett, erejétől fosztott tárakat, csak azt vettem észre, a fegyverem immár többet nem tudott halált osztani, Mary már pisztolyával lőtt, nekem más szándékom volt a sajátoméval, így maradt a kard, és most nagyon örültem, hogy fel tudtam venni a páncélom, a karmok végzetesek voltak. Persze ha belegondoltam, vagy inkább ne(?) az életünk, mindegy mi volt, a mi van, csak képkockák, átkozott halálvíziók vöröslő tenger, és a kaszás nyilván lecsapni készült, hiszen a szél egyre komiszabbá változott. 
-Mögém! kiáltottam, Mary fegyveréből kirepült az utolsó lövedék, egy könyököt roncsolva, igaz, a zombinak ez meg sem kottyant. Már hátráltunk és mert a túlerő, a horda nem veszített lendületéből, mi voltunk kénytelenek egyre hamarabb a tető széléhez szorulni, s egy kard oly kevés és egy kar oly gyenge, miközben két ember perceit számolta az a bizonyos nagy óra, remélve ott fent a mennyekbe, ha már mi itt a pokolba jártunk vériszapos arccal és elhaló lélegzettel.
 Vége volt, már a vég közeledett, és a szélt sem éreztem, a nő, akire egész életembe vágytam mögöttem az ő kezében is vértől piroslott a penge, de tudtam, már csak a pisztolyom maradt hátra, neki volt a feladata... -Tért kellet nyernem, teret és időt, mert fejlövés nélkül az életünk nem érhet véget, mert vagy teljes vacsorává válunk, élve nézvén ahogy felfalnak minket, vagy csonkított járkáló hullákká válva egymás kísértetei leszünk.
 Egy fej legördült, a mélység felé vette útját, és most az idő ismét torzult, vagy csak nekem volt szerencsém, mert lelassulva érezve mindent, idő született, hogy a pisztolyom elővegyem és fellépve Mary mellé a tető szegélyére a kardom elejtettem, a kezét megfogva a szemeibe néztem, és egy igent reméltem. Rohadt egy pillanat volt, bűzlöttem, a levegőt alig tudtam venni, és láttam, ő is fizikai teherbírása határán állva, egy aprót bólintót és ajkát az ajkamhoz érintette.
 Mit mondhattam volna, a halál kapujában, hörgő, vonyító, üvöltő szörnyetegek gyűrűjében az utolsó édes pillanat született...