Tetőn, a folytatás

 Nem az volt a lényeg, mi zajlott, zajlok körülöttünk. A magam részéről, hiszem, hogy embernek kell maradni, még ha olykor nagyon nehéz is. -Pillanatnyi szösszenet, miként a feltámadott légáramlat is.
 A tetőn voltunk, és igazából nem tudtuk miként keveredhetünk le. A ház nyüzsgött az élő-halottaktól, a csatatér képét mutató utca, most ugyan alkalmas lenne a tovább jutásra, de a tetőről való lejutás, egy óriási problémaként nehezedett a vállunkra.
 Nem tudom miért, de az alkonyatra vártam, persze erről a szóról az a régi rosszul, szubjektíve, szerintem rosszul sikerült mozi jutott mindig az eszembe, mely még a járvány előtt szaladt végig a világon. Ez is egy járvány, ha úgy nézzük minden egyféle betegség, még a szerelem is. -Mindegy, az ember az érzelmei felett nem igen uralkodhat, az érzések jönnek, ha szerencsénk van, viszonzást is kapnak, és a még tűrhető módi, ha az érzelem hamar tova szalad, mert ha marad és a dolog viszonzatlan, ott ette meg a fene.
 Hülye helyzet, hülye gondolatokkal. A leghülyébb dolog, hogy itt állt mellettem az a nő, akiért majd megszakad a szívem, az övé persze kérdéses, még így is, hogy ebben a csapdahelyzetbe hozzám bújt. A kényszer, a dolgok kilátástalansága olykor furcsán megkavarja vagy az agyat, vagy a hormonokat, a szív kérdése kérdéses.
 De nem csak ez volt a kérdéses, hanem a túlélésünk. Fegyverünk ugyan volt még, de ha feljutnak a zombik a tetőre, egyszer az utolsó golyó is távozva a tárból, a kard csak ideig, néhány percig biztosít esélyt egy éhes hordával szemben.
 Mondják mindig van kiút, mindig van megoldás. Nem tudom, a helyzet olykor minden tekintetben elbizonytalanítja az embert. Persze ez nem azt jelenti feladom, feladjuk, de ez csak egy másodpercnyi tűz, és ezt is csak Mary által lobog. Aztán végül is mi lenne(?) kijutunk, és ő már is a parancsnok nyakába borulna, igaz, az meg ravasz pókerjátékos, csak játszik vele, amit egyszer meg is mondtam neki. Az érdekes, nem tudott rá mit mondani, de attól a mi lehetőségeink, messze nem bővültek.

-Mi lesz velünk? tudakolta a vörös hajú, mely fürtök csak még csodásabbá váltak a lassan megenyhülő, és nyugodni készülő nap fényében. Bizarr, már napok óta itt vagyunk a körülzárt városba fürdés és szinte pihenés nélkül, és még is a haját nézve az jut eszembe, milyen szép.
-Velünk? kérdeztem vissza, valahogy a szavai nem voltak egyértelműek.
-Igen, mit gondolsz? hát sok dologra gondoltam, de a helyzetünk is komoly volt és a hangsúly is, éreztem, most van alkalom egy esélyt adni, többre mint túlélő barátság. Persze több is volt, ismerni ismertük egymás a pusztulás előttről, ráadást ezer éve ez volt a szitu.
-Szerintem az tudod.
-Még mindig úgy gondolod? sok volt a kérdés, és a kezeim immár nem csak a fáradságtól remegtek, egy ponthoz jutottunk, egy fontos ponthoz.
-Miért, változott valami?!
-Nem! a válasz rövid volt, a csend viszont hosszúnak ígérkezett. Igaz, ez a csend csak belül létezett, a dögök a tetőre vezető vasajtót kaparták, az zár és a torlasztól függött mennyi idő adatott itt most nekünk.
-Tudod hogy szeretlek! törtem végül e egyéni némaságot, a szemeit kerestem, mert az sok mindent elárulhatott.
-Tudom...  próbáljuk meg. döntött, ez volt amire annyit vártam és annyiszor kértem, ez eddig hiába.
-Csak egy kérdés, miért itt és miért most!
-Pont azért mert itt vagyunk, mindig velem voltál, pedig talán nem szolgáltam rá, végül is tudtam mit érzel, és azt hiszem, megértettem amit egyszer a szeretetről mondtál.
-Akkor szeretsz? a kérdésem automatikusan jött, de hát valahol jogosnak éreztem. S bár én éreztem mit érzek, az ő érzéseit nem, miként a fém erejét sem.
 -Az ajtó tolózárja pattant, a nyomásnak engedve immár résnyire nyílt, és csak a rögtönzött barikádok voltak még a halál és a közöttünk az egyetlen akadályok.
-A fegyverekhez! kiáltottam, itt már a csend nem számított, és most mér arra is imát kellet fordítanom, hogy a vértezetem visszavehessem, rohadt egy helyzet volt.
-Igen, szeretlek! mondta Mary, a nők agya másként járt, nem felejtett el válaszolni, miközben a pillanatokkal futottunk versenyt, már csak a kérdés az volt, nem-e volt túl későn ez a bizonyos beszélgetés...