Álomvadász 2 ( a Föld )

 A koromtól szürke ablakon John Bren csak homályosan látta a várost és a fekete füstöt  okádó gyárkéményeket, mondjuk ezen utóbbira nem igen volt kíváncsi, de ez volt a jelen, a jövő pedig csak rosszabbnak igaérkezet.
 Nem akart filozofálni, az egyik légi busz hirdetések élénk villódzásától elfordulva, kedvenc karosszékéhez lépve pihenni szándékozott, hiszen túl volt egy küldetésen és ebből adódon, három nap pihenő járt, és nem kevés aranykredit. -Persze a pihenés is relatív, kint légzőmaszkkal, vagy csillagászati összegekért egy-egy rezervátum, ahol a természet emlékeit erőmezővel óvják a mocsoktól úszó szennytengerré változott valóságtól. Igaz, ez még mindig jobb, mint a 100 emeletes tornyokba energiát szolgáltató sok-sok ember, akiknek álmainak biztonságáról, John és a hozzá hasonlatos álomvadászok gondoskodtak, mert ma a nyugodt álom minden pénzt megért.

 A férfi élvezte a semmittevést, és nagyot sóhajtva, ha kicsit jobban figyelt, hallhatta a lakása légtisztítójának, csendes, örök és monoton zümmögését. Ám nem akart a valóság sötét és savas esőktől koronázott világára gondolni, bár, tulajdonképpen az álmok kacifántos és mindig új szabályok szerinti maszlagját sem kedvelte. -Furcsa mód, de az életét elpusztítani is képes Dobozvilág vonzotta. A köztes terület mely összeköti az álomvadászt az álmok univerzumával, és ahol, talán egy programhiba, esetleg egy anomália végett, de egy csodás, kedves nővel találkozott, kinek szeplőktől bájos arcán egy kedves mosoly játszadozott, szemei pedig maguk voltak a végtelen.
 -Meg akarta szólítani, de a nő ahogy felbukkant, általában a kapunak is nevezett átjáró közelében, mindig tudva, mikor és hogy, de eltűnt, csak emlékét hagyva hátra, immár negyedik alkalommal.
 John jelentette a dolgot, és ugyan a technikusok nem tudtak épkézláb válaszokkal előállni, azért keringett egy legenda a vadászok körében, mely szerint akinek megjelenik a Doboz jó tündére, hamarost a halállal fog találkozni.
 -Ki tudja, még ez a variáció is megtörténhet, mint minden más, miként az is, amit egy öreg mentor mesélt egy elveszett vadászról, kit a Doboz ugyan nem ölt meg, de elrabolva örök fogságra ítélte. Na igen, sok a szóbeszéd és a legtöbbje csak unalmas elme szüleménye, de John reménykedett, az a valaki akit ő látott, egy élő személy, és se nem géphiba, se nem jó tündér aki a kaszást jelzi, voltaképpen, saját magának bevallhatta, beleszeretett a látomásba.

 Paradox szerelemnek tűnhetett, egy kicsavarodott világba ahol az álmokra elektromos pengékkel felszerelt férfiak és nők ügyeltek, csak, hogy az automata gyárak kellő energiával legyenek ellátva. S bár uralták az álmokat, és milliárdnyi ember csak elemként funkcionált, az emberiség ébren lévő hányada, még csak pár esztendeje mondhatta azt, hogy a Marson létrejött az első igazi város. Persze ahogy a világ eltorzulva, a népesség problémáját és az energiaéhséget egyetlen módszerrel megoldotta, már nem volt oly nagyon érdekes az új bolygók felfedezése, vagy az ismertek kolonizálása, bányák és egyebek telepítése, hiszen nem állt fent a kényszer, és mivel a népesség többsége kapszulákba feküdve kis helyen elfért, nem volt igazi motiváció.
 -Voltak legendák, hiszen azt mindenki sejtette aki élt, hogy a Földről az embernek előbb-utóbb el kell mennie, mivel úgy hazavágta e faj a planétát, hogy ez elkerülhetetlenül  az összeomlása felé sodródott. A tervek, vagy inkább pletykák szerint a vezető klánok elköltöznek és a Földet addig üzemeltetik androidok és minimális személyzettel, amíg lehet, miközben természetesen a Marson és a Holdon, újabb embererőműveket emelnek, feltöltve a legolcsóbb energiaforrássókkal, az emberekkel....