Levadászó

 Naomi Vatts egy harminc év körüli szépség volt, munkáját tekintve, adminisztrátor egy nagy közlekedési vállalatnál, Bostonban. Napbarnított  arcán, kemény vonások rejtőztek, sötét, hosszú bőrkabátja alatt pisztoly lapult, az alig felhős ég alatt, fülledt meleg uralkodott, s ha a nő kabátjába nem működnének a hűtő szállak, nyilván elájult volna, az idő ugyanis nem kegyelmezett az emberiségnek, igaz az emberiség is gond nélkül kizsigerelte a planétát, szóval csak egy szimpla adok-kapókról volt szó, melynek végét sejthetőn az emberi faj pusztulásával tetőzi be.
 A mély barna hajú nő, egy adott feladatott követve, céllal szelte az utcákat, miként a tervet követve lépet be a egyik félreeső ruhakölcsönzőbe, immár az izgalma akaratlanul is fokozódott, ezt nem nagyon tudta uralni, bár hozzá lehetne tenni, sok más dolgot sem.
 Nő volt, de valahogy, a tömeggel ellentétbe, nem pasit pasira halmozva, vadászta a hímnemű lényeket. Ő egy férfit szeretett volna, egyet aki szereti és elfogadja olyannak amilyen. Persze mások a vágyak, és mások a lehetőségek, mert bár csinosnak mondták, még is, azt aki igazán őt szerette volna, ez eddig nem bukkant fel, nem sietett a nagy szerelem, pedig az idő zakatolt, mint egy kisvasút, és még gyermeket is szeretett volna.

Bent a klímának köszönhetőn, hűs, a kintihez mérten kellemes húsz fok uralkodott és a pult mögött, egy közel vele egyidős szőke bringa mosolygott. Naomi kicsit el is fintorodott, nem hitte volna, hogy egy szőke libát jelölnek a túlélésre. De megbízói, az ÉLETEN TÚLIAK sosem tévedtek, meg aztán, az ő gondolataik nem emberiek, inkább egy alternatív világ teljes megalkotásának tégláit válogatják, és nem az egyént, hanem az összességet szemlélve választják a kiválasztottakat.
-Parancsol? tudakolta a kék szemű kölcsönzői alkalmazott, a kötelező mosolyát természetesen fent tartotta, ez is a feladatai közé tartozhatott. A fekete bőrkabátos vendék, nem pazarolta az időt fölösleges csevegésre, tette amire megbízták, pisztolyát előrántotta és a biztonsági kamerákkal nem is törődve a szőkére célzott, és még mielőtt a liba felfoghatta volna, mi is készül valójába, a fegyver eldördült.
 Az Amy Lonit néven ismert alkalmazott megremegett, majd érthetetlenül nézve a vendéget, összeesett, a homlokán éktelenkedő lyuk, pontot tett itteni élete történetének. -Hűvös maradt, Naomi nem nézte meg áldozatát, a lövése halálos volt, és mert halovány bizsergés környékezte meg, tudta, az ÉLETEN TÚLIAK közelednek, és mint mindig, magukhoz ragadják az áldozat lelkét, hogy átvigyék abban a bizonyos alternatív világba.
 Nem várt, nem a rendőrség volt a legfőbb félelme, inkább a hatalmasok delejes erejétől rettegett. Úgy volt vele, hogy pont elég azon pillanatok, mikor álmába megjelennek, és közlik vele a következő célpontot.

 Így a ruhakölcsönzőből sietve távozott és igyekezve kirázni elméjéből a szőke nő döbbent arckifejezését, a legközelebbi metrólejáró felé lépdelt. -Ölt már bőven, de valahogy ez az eset, a szokásosnál is erőteljesebben ragaszkodott, mint ha a lelkiismerete háborgott volna, mint ha a tévedés hullámai jelentkeznének brutális tolakodással. -Igaz nem tévedett, az álomüzenet egyértelmű volt, és a hatalmasok is közeledtek, de még is, valami nem stimmelt(?)