Pokolba Érkezve

" - Amikor megkérdezed Istent, miért is kerültél a pokolba, szerinted mi felel?! firtatta az öreg, arcán némi elégedettség látszott, az enyémen, bizonytalanság, nem akartam a pokolba jutni, nem voltam gonosz!
-Nem tudom, de azt sem értem, miért akarsz a pokolba küldeni. feleltem némi csendet követőn, szemeim az esti tábortüzünk vöröslő nyelveit szemlélték, gondolataim egy másik dimenziót.
-Nem akarlak, de egyszer mindenki odajut! bólogatott, az egykori törzsfőnök, nem indián léte szűnt meg, hanem népe a rezervátumba, az élet gyakran rosszul működik... "

 Régi emlék, régi beszélgetés néhány szava visszhangzott elmémbe, miközben testem, egy üres kórterembe feküdt, a pasztell tisztaságával riasztva. Sokat nem értettem, illetve arra emlékszem, hogy a metrón utaztam, és egyáltalán nem voltam, még orvos közelében sem.
 Kicsit ijesztő volt, kicsit az alkonyat is félelmet tudott generálni, elég volt egy elhagyott hely és egy ág reccsenése.
 A kórterem is kihaltságával és minden irányból tolakodó némaságával az ember idegeire ment. Öt ágy az enyémen kívül, öt üres ágy és egy hatalmas ablak, mely előtt függöny lebegett, olcsó kísértett gyanánt. -Tapogatóztam, testemen kerestem sérülést, de semmi, az agyam is jól működött, így már csak egy kérdés volt, mi a fenét keresek egy kihalt kórterembe(?)
 Nem tetszett a dolog, kikecmeregve az ágyamból a hozzá rendelt szekrényhez léptem, szédülés nem volt, közérzet normális, és a ruháimért nyúlva, nem kívántam a maradást.
 Az üres termet egy kongó folyosó váltotta, a tisztaság illata átható, a neon fénye zavaró, miként a halotti mozdulatlanság. Őszintén semmit nem értettem, azt tudtam, hogy "Végrehajtó" az Egyház modern lovagjaként sok sötét dolgot hajtottam végre és nem egy ördögimádóval vívtam élet-halál harcot. De most se ördög, se harc, csak az üresség.
 Sehol egy lélek, még az asztrál tér is mozdulatlannak tűnt, és a elmaradó kórtermek, mind-mind elhagyott tisztasággal intettek búcsút, mint egy rossz horrorfilmben.
-Hé valaki! valahogy sejtettem fölösleges, de muszáj volt hangomat hallatni, még azt is kockáztatva, hogy feltűnhetek valakinek, aki nem beszélni szeretne, hanem csak ölni.
 A válasz elmaradt és a lift ajtó sziszegve záródott, hogy komótos szokásával lerepítsen a földszintre.
 Istentelen világ volt, a Szent Könyvbe megíratott, hogy hatalmat kapnak kiknek testén ott a fenevad jele, és hát ez bekövetkezve, az Egyház csak egyet tehetett, titkos rendeken keresztül, míg a látszat rend létezik, harcoljon a gonosz ellen. Persze ez egy időleges állapot, az idő ketyeg, a sátán csupán a seregeit egyesíti, míg az ÚR engedi az embert, döntsön belátása szerint, pénz, hatalom, csillogás, csúcs fogyasztói rabszolga, vagy a lélek szabadsága!
 Nem számít, ma még volt minden. Volt rendőrség, akadt törvény és apparátusa, és  természetesen a gazdasági és politikai trónusokon, a legtöbb esetbe a gonosz kiválasztottjai. -Nos egy ilyen világba harcoltunk a gonosz ellen, minél több, démonná változott szörnyet küldvén a pokol jeges lángjai közé.
 A felvonó megdermedt, az ajtó feltárult és én kiléphettem egy szintén tök üres előcsarnokba, a recepciós pult mögötti óra csendet zavarón kattogót, mutatói lassan de elégedetten, visszafelé jártak, innentől már vélhető volt, én meg a pokolba!

 Elhagytam a kórház sivár sivatagát, hogy egy szétdúlt utcakép tárulkozzon elém, távolabb, egy templom lángolt lila tűzbe, delejes fényével uralva ezt a bizonyos alkonyt! Kocsik összeütközve hullák szanaszét heverve, mely fölött a rothadás bűze uralkodott, mindenen felülemelkedve.
 Még mindig nem értettem semmit, nem tudtam hogy a francba kerültem a pokol egy bugyrába, miként azt sem, miért nem végeztek vele, és egyáltalán, miért engednek szabadon mozogni?!

" Halvány a remény, és mikor odaérsz ahol derengését vélted, hamar kiderül, lidércfény az egész."

 Lassan lépkedtem, és tudatosan rendőr tetemet vagy járművet kerestem, mert ha már szabad voltam, fegyverre volt szükségem. S csak most tudatosul, trükkös felszereléseim nem voltak a szekrénybe, tehát így vagy úgy de tartottak tőlem, csak ha elengedtek és nem tartottak fogságba, talán valami áldás lehetett rajtam. -Na igen, ez csak reménykedés volt, miként fegyver mielőbbi felbukkanása, akár egy hulla görcsösen szoruló kezeibe.
-Várj! egy női hang volt, és mögülem csendült, új pillanatot teremtve, bennem meg a harcra készülés rideg hullámai élesztve. -Megfordultam, egy szőke hajú harmincas nő közeledett, hajának néhány tincsében a zöld szín villant ki, öltözéke praktikus, túlélésre való, nem mai lány lehetett az alvilág e dimenziójában.
-Ki vagy!? követeltem, nem kerülve el tekintetemet a jobbjába tartott macséta. A nő, pár méterre megállt, talán tartott tőlem, talán csak a jelét adta, nem kíván harcolni.
-A névnek van jelentősége? kérdezett vissza, barna szemeibe némi elégedettség fénylett, bár nem esthajnal csillagként.
-Olykor igen. vágtam rá, vitázni nem akartam, de ha már megszólított, akkor tudni szerettem volna, ki és miért is tette. S mint ha a nő értette volna a fejembe felmerülő gondolatokat, vállat vonva beszélni kezdett.
-Amy vagyok, négy napja keveredtem ide, eddig Te tűnsz az első normális embernek.
-Mert vannak normálatlanok? kérdeztem, ismernek kellett a lehetőségeket, na és a veszélyforrásokat.
-Akadnak, korcs emberi torzok, mint valami zombik, csak elég gyorsak és intelligensek is, már mint a maguk módján.
-Na és mi ez a hely? faggatództam, magam is fegyver után vágyva.
-Gondolom a pokol, mert nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra bekövetkezett a világvége, mi meg csak úgy megúsztuk volna.
-Szerintem nem is úsztuk meg...