A robbanás vagy egy tucat menekülőt tépet darabokra, ahol az imént még szaladtak, most egy füstölgő kráter tátongott, feltépve, szétverve az aszfaltot.
Háború volt, az idegenek csak úgy a semmiből érkeztek és az emberiségre vadásztak. -Jók voltak, páncéljuk ha nem is a legerősebb, de aki elsőnek megpillant egy ilyen torz öltözéket, mozdulni sem nagyon tudott a sokkhatástól. Visszataszító és ocsmány volt egyszerre, vezetékek tekeregtek, miközben harci tüskék meredeztek a vértezetből...
...A vészhelyzeti frekvencián több milliós áldozatokról beszélnek, és bár a hadseregek igyekeztek visszavágni, még is a legjobb orvosságnak a lapulás bizonyult.
Egy biztos, a dögök csak mozgást és formát érzékelnek, ezt sikerült kitapasztalni, de miközben egy romhalmaz mögül figyelem a két diadalittas idegent, tisztába voltam, hiába a tudás, ha olyan harcosok, mint Lena inkább kikapart egy üreget és ott lapult remélve a támadok nem veszik észre.
Ő lelépet, még páran viszont magányos-magabiztos idegenekre vadásztunk, egy egyszerű gyógyfű kivonattal töltött lövedékkel felszerelve.
-Kamilla! nekünk hülyén hangozhat, de nekik, ahogy a páncál illesztékeinél a tűszerű lövedék be hattól, a halált jelentette.
Persze ez sem saját találmány volt, egy hadnagy hagyatéka volt és néhányan megfogadva, alkalmazni is kezdtük. A haderő nem, ők a tűzerőbe bíztak és bár az is egy alkalmazható módszernek bizonyult, a kamillát egy légfegyverből küldtük a szörnyeknek, így halk és feltűnésmentes munkát végzett, nem csődítette a támadásunk helyszínére a környék összes rémét.
Ez volt, nap nap-után egy gondolattal a fejbe, küzdjek vagy végezzek az életemmel, szabadulva a rettegéstől. Mert láthattam sokszor a férgeket, még így is iszonyatos erő kell, hogy a pánik ne késztessen menekvésre. Ha innen nézem, Lenát meg tudom érteni, szívem szerint magam is lekaparnék a mélybe és várnám a messiást.
De nem, még nem! -láttam ahogy egy férfi kirohant a fedezékből kutyája után, és láttam ahogy a földönkívüli rémisztőn kacagva szétrobbantotta az embert, a kutya nem értett semmit, őt
Az ember már olykor azt sem tudja mi helyes és mi nem, néha úgy érzem megbolondultam és minden csak agyam víziója. Ám akkor egy újabb mészárlás helyszínére érek, és ha álom is, rejtőznöm, rejtőznünk kell.
A minap önkéntesek várták a helikoptereket, a gépek vagy késtek vagy megsemmisítették őket. Mindegy is, mi intettük hogy ne a placc közepén topogjanak, de csak nevettek, mondván ők hamarosan valódi katonák komoly csúzlikkal és nem gyógyfüves bohócok lesznek.
Se egyik se másik, az idegenek lecsaptak rájuk és egyesével öldösték őket, valami perverz játék alapján, plazma pengékkel darabolták a szerencsétleneket. Mi meg lapultunk, egy szakasz idegen plusz egy páncélosuk, esélyünk sem lett volna. Ám a bolondulás és az üvöltések az agyunkba égtek, pedig mi szóltunk, húzzák meg magukat, ha jön a helikopter ráérnek akkor tolongani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése