A gigászi acélkapu, lassan emelkedett, a méltóságteljesség távol állt tőle, rozzant gépi nyekergés és a kintről beáramló süvítő szél kavalkádja visszhangzott a rozsdás falak között. A fekete öltözékű nőt egy tucat katona kísérte, a tomboló vihar szájáig, majd a szőkeség fülébe felhangzott a parancs, indulj! -S a testhez simuló öltözéket viselő, megindult a szemerkélő hóesésben a távolba magasodó hegyek irányába. -Nem nézett vissza, a katonák nem kísérték tekintetükkel, lassan visszavonultak, miközben az acélfal ereszkedésnek indult, miként fent az égen a nap.
Anna, mert így hívták a harmincas nőt, nem gondolkozott, szaporán szedte a lábait a külváros még meglévő romjai közül patkányok kíváncsiskodtak, de csak egy másodperc elejéig. -Rideg világ volt ez, az elhagyatottság a magány univerzuma, miközben a múlt zsugorodó emlékeit lassan felváltotta a jövő, torz és mutáns valósága. Nem a városok számítottak, nem is az esetleges túlélők, egyetlen cél volt, az üzenet forrásának meglelése. Isten teremt, az ember pusztít és a világvége mindent elgereblyézve új kezdetett produkál, mindig így történik. -A nőnek nem kellet mérlegelnie, nem kellet a megértésen töprengenie, számára csak a küldetés létezett, miként olykor, az égen éjjel a csillagok, ragyogón, kristálytisztán és fényesen.
A homoktöviseket nézte, ők mindent túléltek, vagy csak újra születtek egyfajta reinkarnáció keretében, ám a lényeg mégis csak az, hogy a töredezett aszfaltút hányaveti maradékát ütemesen szegélyezték, egyféle útjelző gyanánt. Nem volt jelentősége, miként a falmaradványok között rejtőző gépzombiknak sem. Pontosan nem tudni miért is teremtették őket, de a homályos feljegyzésekből annyit kilehetett silabizálni, hogy az ÉGÉST követőn a felbukkanó járványoktól való félelem miatt engedték szabadjára a biomechanikus élő-halottakat, azzal a paranccsal, hogy minden embert likvidáljanak.
Furcsa volt ez annak a tükrében, hogy a planéta felszíne részben felperzselődött, és a védett helyeken lévő emberek a rettegésüknél fogva, saját embertársaik ellen fordultak, az akkor még üzemelő technológia segítségével, mint sem hogy segítsék őket. Rég volt, az idő ugyan nem gyógyított be semmit, és az elhalálozottak millióiért sem mond senki egy árva imát sem. A világ vagy inkább az ember már csak ilyen, és eközben maga Dortmund egy legendává silányult, egy olyan legendává amely belülről rohadva, csak remélte a szebb jövőt, de hinni, még ő maga sem hitt benne.
Észak volt a cél, észak ahonnét az adást küldték és ahonnét a reményt elhozhatták, talán éppen Odin utódai. - Fikció, Anna sem tudott többet, mint a tudósok, legalábbis úgy vélte, és hát egyetlen rádióüzenet kedvéért kiküldeni a legjobb felderítőt nagy ostobaságra, esetleg bizonyosságra vallott, ez majd utóbb úgy is kiderül. A felderítő volt, és természetesen akadtak saját véleményei is, még is a nagy egész, a város fennmaradása érdekében cselekedett és mindig mindenkor elfogadta az éppen aktuális utasításokat, mert itt nem az egyén, hanem maga Dortmund volt a lényeg. -Valahogy nem félt a kint léttől, az alkony pedig robusztus romboló gyanánt közeledett, akár mint régen a Bf-110-es zerströrer.
Közeledhetett, a zombik nem valószínű, hogy érzékelik, és ruházata pedig nem csak a vágás, lövés de a hideg ellen is nagyszerűen védett. Tehát felkészült volt, az élelmet és a vizet nélkülözni tudta, teljesen a szervezetét a célra kalibrálták, azzal az egyetlen differenciával, hogy útnak indítói, teljességgel biztosak voltak, hogy ott a távoli végponton, emberek és a jövő várakozott.
Az éjszaka jéghidegnek mutatkozott, a lehelet zúzmarás viharként tört elő, és a felhők nélküli égbolton keresztül az űr okádta mélységes rideg jégkristályait, körülbelül mínusz tíz fokra húzván le a hőmérsékletet, ez egy normál augusztusi éj volt. -Egy kövön ült, tűzre nem volt szüksége, a látását implantátumai segítették. Csak a semmibe nézet, Dortmundot már nem láthatta, és a erős sugárzás miatt kérdéses volt a kapcsolattartás is. Igaz egy hiperadó, mely a városnak volt, több ezer kilométereket is átszelt, tán ezért is foghatták be csápjai a távolról jövő biztató üzenetet, melynek mondandója: VAN REMÉNY, VAN JÖVŐ. -Kommersz és egyszerű szlogennek tetszett, igazából üres frázis egy kipusztult kontinens egy romokba haldokló föld tekintetében, de mégis, valami azért volt.
-Valami mozdult! a nő azonnal reagált, miközben a kövek és torzan csavarodott fák közül egy zombi lépett elő, itt-ott már megkopva kilógtak vezetékei, és mintha szivárgott volna belőle valami folyadék, vélhetően medve támadás érhette. -A gépszörny céltudatosan Anna felé közeledett és mivel ez egy pusztításra programozott jószág volt, a felderítő nem tétovázva támadásba lendült. Gyors volt és egyenlőtlen a küzdelem, mert bár a gép erősebb, ám lassabb volt és mire áttörhette volna Anna védelmét, az már kitépte a mozgásért felelős processzort, a gép eldőlt. -Ez így különösnek számított, ezek a mesterséges ragadozok kerülték a városból ki ki küldött felderítőket, most pedig pont ellenkezője történt, az élet furcsákat produkált, vagy valami más(?) - Indulnia kellet, egy gép jelenléte nem a legjobb előjelnek számított, és mivel tehette, folytatta utazását, követte parancsát, remélve a reményt és az elkövetkező beteljesedést.
" Nem a napokat számolod, a napok számolnak ki téged! "
Észak messze volt, és miközben az éjt a nappal váltotta, a hideget a várva-várt enyhülés, egy azért biztosnak tűnt, az élet messze nem lett barátságosabb a falakon túl, így az emberiség zömének pusztása után sem. -Perc megállapítás volt, a gondolatokat egy a emelkedő tetején álló ember központosította, és a nő megtorpant. Nem a félelem, inkább az óvatosság sugallta, és az a furcsaság, hogy aki a távolba magasodott éppen olyan öltözéket viselt, mint ő.
-Szólni akart, de mivel az a valaki szoborként magasodott, egyáltalán nem normális állapotnak tűnve, nem volt mit tenni, lassan megközelítette.
A döbbenet nyilván kiülhetett Anna arcára, bár senki nem látta, ám amit ő látott, az ijesztőbb volt az ijesztőbbnél, még rémálmába sem gondolta volna, hogy ilyen történhet. Nem egy ismeretlen idegen merev tekintetével nézett farkasszemet, hanem önmaga másolatával, tökéletes tükörképével. -Anna, Annát nézte, és mivel életnek jele nem mutatkozott, megérintette másolatát, megérintette önmagát.
-Robot volt, ez hamar leeset, már csak az volt a kérdés, ő vajon kicsoda, és egyáltalán mit kereset kint egy másolata, Dortmundba ma már nem létezett a robottechnológia...
-Nem értett semmit, aztán ahogy távolabb nézett, észak irányába, nem egy és nem kettő Anna magasodott szobor gyanánt. A pusztaság több tucat lemerült robotnak adott ideglenes otthon, egészen a végső enyészetig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése