-Megtöltöttem élettel utolsó napjaidat, vagy nem? a kérdés ijesztően hatott a néma csendbe, melynek hátterét a még füstölgő űrhajó szolgáltatta ( vagy füstölgőnek vélt ) . Nem jött válasz, a rádió csendesen pislogott, az idegen bolygó fakó napja, pedig közönyösen az alvásra készülődött, meghagyván a gondolatokat a dermesztő éjszakának.
-Válaszolj!!! követelte a férfi, arcát korom és kisebb sérülések borították, nem maiak voltak, miként a csontok sem, mely a táborhely prominens helyén, egy rögtönzött oltáron hevertek.
Durva volt, a választ sem isten sem más teremtmény vagy teremtő nem szolgáltatta. A BZ-48 egy lakható bolygó...lenne, lehetett volna, ha nem egy végtelen sivatagként esélyek nélkül a enyészetet nem hirdetné cinikus őszinteséggel. Ez volt, a bolygón akadtak romok, egykor egy civilizáció virágozhatott, ám az erózió immár majd végleg elfedte, és az egykor nyilván létező erőforrások elapadásával egy globális kihalást eredményeztek, reményt sem adva az újabb élet lehetőségének. A szakállas férfi, akinek alvad vértől csúf késén a nap egyet villantott mindezt jól tudta, egy megfigyelőholdról tanulmányozták a planétát, mert ugye a lehetőség meg volt, hogy idővel kolonizálja a mindent felfalni kívánó emberiség. De ott volt az idővel szó, ami azt takarta, hogy fel szükségeltetett építeni néhány bolygóformáló tornyot, hogy legyen felhő, legyen eső és legyen élet, egy valóban fenntartható élet a BZ-48 kódjelű távoli, Mars méretű bolygón.
Rohadt nap volt, ketten voltak a holdon és felrúgva a protokollt nekivágtak egy rutinszerű bolygónéző körútra / előírás, egy személynek, egy élő személynek állandóan a bázison kellet tartózkodni /, az ideális helyeket kívánva feltérképezni a majdani tornyok számára. Ők még számok voltak, viszont a két férfi, John és Mark. A körúttal nem is volt gond, viszont az űrjármű meghibásodva lezuhant, és bár azonnal működésbe lépett a vészjelzés, ám irónia, ez csak a holdbázisra érkezett, ahol az M.I.-t leszámítva senki nem tartózkodott. John agyán átfutotta remény, hogy a mesterséges intelligencia leküld egy mentőtutajt, elvégre az elsődleges parancs minden robot számára, óvni az emberi életet. Zoé mást gondolt, igen Zoé volt a intelligencia neve, és nem küldött segítséget, vélhetően matematikai egyenletekkel megindokolva.
Persze volt remény, a bázissal folyamatos volt a kapcsolat a viszonylag nem oly távoli Riten támaszpontnak köszönhetően, a kérdés csak az, mikor jönnek rá, hogy nincs ember a holdbázison és a személyzet végveszélyben a BZ-48 éjjel jeges, nappal tüzes felszínén, halálraítéltként lent rekedve a túlélésbe reménykedik. Azaz a remény csak egy ködpaca a nemlétező felhők között, hiszen a reménykedők egyike immár a túlélés zálogaként ételként funkcionált, már így tulajdonképpen ő már tovább lépet. Na igen, nem volt ez oly egyszerű és magától érthető, de az éhezés hamar egyértelműsítette, itt valakinek meg kell halnia, és hát John volt a gyorsabb, Mark már csak eledel, egy hú ábrándot szolgálva, mégpedig azt, hogy van esély és van remény még a végtelen univerzum legtávolabbi pontjain is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése