Lent

Bár csak álom lett volna, de mint általában, a rossz dolgok szeretnek valóságosakká válni, így az ébredéssel rám zuhant egy újabb rémálom, egy újabb tizenkét óra a föld alatti bunkerba, néhány hozzám hasonló mázlistával összezárva. A bázis, ahogy az öreg őrmester mondogatta, három szintből állt, a felső, ami ötven méterre a föld alatt húzódott, itt zajlottak a mindennapi élet eseményei, majd újabb tíz lépésnyi mélység és jöttek a hálókörletek és kórház és kulturális termek, étkezde, és végül a legalsó szint, maga volt a lelke mindennek. Itt dübörögtek a generátorok, itt voltak a készletek és itt élt magányos remeteként Paul Zakk a gépész, karbantartó, egyszóval ha a gépek a lélek, ő maga volt az objektum szíve.

 Átkozott egy hely volt, négy gépágyú állással, amely a veszély miatt le lett süllyesztve, de talán egyszer felemelkedve kileshetünk az atomháború pusztította föld új arculatára. Egyszer, de ez odébb volt, és mert többségünk katona volt, meg volt a türelmünk, s akinek nem, hát az is megoldhatta problémáit, hiszen a száz férőhelyes bunkerbe alig húsznál többen tartózkodtunk, ami annyit tett, volt hely elvonulni és lehiggadni vagy csak elmerengeni. -Furcsa történet volt az is hogy ide keveredtünk, mert az objektumot csak Zakk lakta, meg két civil segítője, éves karbantartást tartván a helységen. Minket egy raj katonát gyakorlatozás céljából vezényeltek, egy sziklamező közepén található helyre, a kevés, nem katonai személyt, meg a kitört háború híre hozta a bunkerhez, még szerencséjükre, éppen időbe. A döbbenetes az, hogy a vezetők sem számítottak világégésre, és mikor már tudták, ezen félreeső hely nem került menekülésük célkeresztjébe. Nem került, így pontosan huszonnégyen éltük itt az életünk, szabályokhoz, rendszerességhez tartván magunkat, nem hagyván esélyt  a bomlasztó gondolatok elhatalmasodásának.

 Az étkezde, egy csupasz fal csarnok egyszerű asztalok és székek, a háttérbe a konyha. A mennyezetről neon vibrált, igaz már szó volt róla a világítást átalakítják, Paul ez eddig nem szánta rá magát. -Teát töltöttem és a kikészített pirítósból kettőt elvéve letelepedtem két barátom mellé akik kávét választva valami régi filmről beszéltek.
-Reggelt urak. ültem le, frissnek nem de munkára késznek éreztem magam, s mint a heti menetrend szerint, John Trew közlegénnyel egy aknarendszert vizsgálunk át, csak hogy az idő teljen. John nem volt az étkezőbe, vagy pihent, vagy ami valószínűbb, a kultúrterembe videókat bámul, de mindegy is, még volt ideje.
-Üdv hadnagy. vigyorgott rám Tom Bensen tizedes, nagyot kortyolva a kávéjából, és ím már a régi film emléke is szerteszaladt a fene nagy bunkerbe.
-Megint tea. fintorgott üdvözlésként Bob a veterán őrmester, aki mindig nyers stílusával olykor nagyon kiábrándító tudott lenni. -Rajtunk kívül még vagy hatan falatoztak, volt ki magányosan, akadt ki társsal, ez már olyan megszokott volt.
-Hadnagy, a háború után lesz előléptetés. gúnyolódott Tom, szőke hajába söpörve, akár egy toborzó reklám arca is lehetett volna.
-Csak is, azzal kezdjük az a bizonyos napot. nevettem és komótosan enni kezdtem. Az őrmesternek viszont valami egész máson járhatott az esze, mert valami szellemről kezdett hablatyolni.
-Olvastam...kezdte kicsit halkabbra véve, amúgy erőteljes hangját ...hogy az ilyen zárt helyek megteremtik a maguk szellemeit.
-Ja, ezért nézzünk át ma jó néhány járatot, ami amúgy sosem használnánk. vágtam rá egyből ami az eszembe jutott.
-Lehet. morfondírozott az őrmester, borostás arcát simogatva.
-Persze, ez a mai hülyeség? pedzette a tizedes, nem igen kedvelve a horror történeteket, mondjuk magam sem rajongtam értük, elég horror volt a bezártság és a tudat, hogy a világ végérvényesen megváltozott.
-Nem hülyeség ez fiam, mit gondolsz, a félelem, a frusztráció csak úgy kiszalad a szellőzőrendszeren. Mert ha ezt hiszed tévedsz. Minden itt marad velünk, és aki gyenge áldozatul esik ezen gondolati rezgéseknek.
-Bob, démonvadász voltál előző életedbe? élcelődtem, bár a kedvem kezdett nem túl lelkessé válni.
- Nem, csak hány történet volt már az életbe, hogy a bezártság őrületet okozott és a vége nem kimondottam egy sikertörténet.
-Hát szép egy reggelt teremtettél őrmester, az már biztos. fejeztem be az étkezést, valami érzéstől hajtva, eldöntöttem, magammal viszem szolgálati pisztolyom, no nem John miatt és nem is a szellemektől félve, de a csoda tudja, fő az óvatosság(?)