Rossz nap

Arra ébredni, hogy eltűnik az összes ember a planétáról, és csak magunk maradunk, egyszerre izgalmas és ijesztő. Vélhetőn az első SZABAD A GAZDA hangulatot követőn, jön a magány, amit se zene se semmi nem fog tudni teljesen megtörni, majd pedig megkörnyékezhet az őrület, tehát hosszútávon nem egy rózsás kilátás.
 Persze ezen lehetőségen csak esetleg ábrándozni lehet, a világba nincs ekkora fordulat, még ha sok baromság is megtörténhet. S miért is ez a gondolat mozgassa elmémet, e rideg őszi délután(?) -Talán a hideg, talán a hulló falevelek, vagy csak a pillanatnyi egyedüllét üres valósága.
 Kilestem a tető peremén és az alant elterülő utcára tekintettem, mint egy égi angyal a felhők magasából. Igaz nem voltam angyal és a lent, látszólag céltalanul botorkáló, többségében kiéhezett és legyengült zombijai sem tartoztak már az emberi faj közé, még ha küllemre hasonlítottak is. -Szóval bizony a elnéptelenedett föld gondolata azért egy fokkal jobb, mint a túlélésért küzdeni milliónyi élő-halott világban. De hát az álmodozás és a rémálmok ideje lassan már egybe mosódott, hiszen, ha ébren vagyunk a járkáló hullák vicsorítanak ránk, ha pedig lehunyjuk egy minutumra a szemeinket, a borzalmak törnek ránk elképesztő víziók keretében.

 Az égre tekintettem, repülőket már rég nem láttam, a fellegek is sztrájkolni kívánva, nem igen tolongtak,  és még is hűvös uralkodott, a nap erőlködése hiábavalónak bizonyulva. -Ez volt, mellettem puskám, akár az égféle is lőhettem volna, csak hogy történjék valami. De természetesen ezt nem tettem, nem óhajtottam, hogy az épületet, ami egy ötemeletes lakóház volt, most lakók nélkül, a zombik játszóterévé változzon.
 Igazából itt rekedtem, egy rohamcsapattal hatoltunk be a kisvárosba, ám mint rendesen, minden rosszul végződött és a egység szétszéledve, mindenki a saját életét próbálta menteni, a küldetést meg megette a fene. Irónia, hogy mikor elindultunk oly elszántsággal, oly bátorsággal pattantunk a helikopterbe, hogy igazából fel sem merült bennünk, hogy egy több ezres zombi-városba indulunk, egyetlen túlélő megmentése céljából. -No a célpontunk ott maradt ahol eddig is rejtőzött, mert a mi kis kemény csapatunk az első órába 50%-os veszteséget szenvedett, és egy sokadik támadás során a maradék szétszéledt, mindenki azon gondolkozva, miként jusson el a holnap érkező helikopter célterületéhez. 

 Végül is csak egy éj és némi világos és máris  a mentőgépbe ülhetünk, már aki eljut a kimentési területre, némi pofára eséssel, üres kézzel. -Egy biztos, nagyon döngetni a mellet, nem mindig kifizetődő, s még azon sem lepődnék meg, ha fel se szednének minket, mivel nem teljesítettük a küldetésünket. Bár némiképpen átlátva a területet, volt egy olyan érzésem, lehet senkit nem kell felszednie a helikopternek, mivel senki nem jut a gép közelébe, legalábbis élve nem. -Borus gondolat, de hát a hideg, a lent lődörgő hullák és a magány kellően meg tudja tenni az ideális hatást.  Már csak e földi pokolba egy angyal hiányzott, egy égi angyal aki Istent képviselve végig szemléli a biológiai fegyvertől teljesen szétesett emberi civilizáció korcs maradványait. -Nem tudom a zombik mit tennének egy angyal láttán, és azt sem, hogy a szárnyas szentlény miként reagálna, egy biztos, most se angyal se megváltás, csak egy halvány remény, hogy lesz holnap és lesz holnapután...