A fáradság egy pont után, már érzéketlenné tudja tenni az embert. A fáradság felzabálja a test fizikai tartalékét és a lélek utolsó szikráját is, csak remélni lehet, hogy az ilyen mély kimerültséget, valaha is ki lehet pihenni.
-Rohadt irónia az egész élet, az egész életem. Amíg nem jött el a világvége, számtalan betegség ostromolta létemet, s miután a városok kimerültek a gyógyszerek javából, a szervezetem túllépte a poklot, hogy egy még mélyebb alvilágba érkezzek, küzdeni a túlélésért ismét a szélsőségeket "élvezve."
A falnak támaszkodtam, szembe velem egy bevert kirakat, odvas sebként tátongott, az aszfaltot pedig üvegszilánkok ezrei terítették be, meg-meg villanó csodaként a tűző napsütésbe. -Izzadtam, nem a meleg tette, a kimerültség, már csak abban bízhattam, hogy ez a neve nincs kisváros, mentes az eretnek hordáktól és lesz esélyem elvergődni a tengerig.
Álom volt, most még az, de napok múlva, ha élek megérkezésként élem meg majd azt a bizonyos másodpercet. -Muszáj volt, nem a túlélés miatt, mivel az életem sosem volt kerek, mindig csak nehézségekbe ütköztem, és most, hogy keresztesként, vélhetőn a vesztes oldalon foglaltam helyet, nem sok dolog motivált az élet irányába. -Nehéz, és ahogy ujjaim a töredezett vakolatba próbáltak megkapaszkodni, a széltől rángatott papír és egyéb hulladék groteszk táncát nézve, elengedtem magam, a vakolat feladta és én szépen lassan a földre csúsztam, az erőm elment. Sírni kívántam volna, de már arra sem volt erőm, és bár fegyverem készen állt, a testem már nem. Persze tudtam, itt az utcán, bár kinek kedvező célpontnak számítok és ha menni nem is megyek ma már sehova, egy épületbe mindenképpen be kell húzódnom, még mielőtt a táncoló műanyagzacskó keringője teljesen el nem altat.
" A betegség pont olyan, mint a fáradság, mind kettő játszik veled, míg le nem terít, könnyed egyszerűséggel. "
Nyögtem, és minden erőmet összeszedve újra talpra kecmeregtem, majd a legközelebbi ásító kapun belépve egy négy emeletes lakóház bűzlő, szemetes udvarán találtam magam. -A negyedik! a legfelső emeletre kívántam felmenni, a rablók, fosztogatok általában megelégszenek az alsóbb szintekkel, tapasztalat. -Persze ez most egyáltalán nem hiányzott, erőm a végét járta és a nyugati sarokba egy bomló holttest hevert, bűze kijózanító és ébresztő erővel szolgált. Tettem a mit kitűztem és reméltem a ház most elhagyott, nem jó dolog lenne, ha valaki kifigyelne és mikor elalszok, a torkomat metszi, az ilyen halálra azért nem vágytam. -Nem tudom hány percbe telt, azt sem, hogy miként volt erőm felmászni a lépcsőkön a negyedik emeletik, olykor bútordarabot, egyszer egy döglött kutyát kerülve, de felértem, és egy sokadik lakást megfelelőnek találtam egy kis pihenésre. Egy sarokba vackoltam be magam és a szívverésemet hallgatva vártam az álomisten érkezését. -Várhattam, még nem oly rég az utcán csúszva szét majd leragadt a szemem, most ugyan csukva volt, de az álom nem iparkodott. Élő hulla voltam, ujjaim most a karabélyt szorították, de a fekvéssel nem a lazulás költözött izmaimba, hanem a feszültség, egy biztos, ijesztő egy állapot volt.
Ellenálltam a rosszullétnek, inkább Amyre gondoltam, a szőke szépségre, aki ugyan nem tudja, hogy szeretem, és ha itt nyuvadok ki, valószínű sosem fogja, de még is kellemesebb gondolat, mint a kimerültségtől teljesen besokkolni. Nem tudom, mi volt az utolsó gondolatom, azt sem, hogy jó vagy rossz, de egy biztos egyszer aztán minden sötétbe borult, elaludtam.
" Az álmok jönnek és mennek, olykor szinte halálra rémítenek, de el kell ismerni, életünk részei, s míg álmodunk addig élünk is, és ez nem egy utolsó dolog. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése