2017. január 18., szerda

Éber Rémálom


Nincs mit mondanom, a kövek sem fognak beszélni helyettem, mert idővel szétmállva porrá lesznek, miként az ember maga is. -A szobába kuporogtam, kint a sötét nyomasztón nyomta az ablak üvegét. Még ellenállt, ám már én voltam ott, hogy összeomolva feladom az élet nevű dolgot, mert a félelem láthatatlan bestiái lassan elevenen felzabálnak.
 Még kuporogtam, a magány és az egyedüllét nagyon nem ugyanaz. S Isten jósága, bár fel-fel fénylik olykor, az emberi gonoszság immár rút árnyékokkal terhelte, és félek, Isten talán feladta a folytonos megbocsájtást, és elengedve mindenki kezét, a zuhanás marad, zuhanás a feneketlen mélység irányában.

 Imádkozni akartam, az éj borzasztó lendülettel közeledett és ha alszom a rémálmok ülnek a mellkasomra, ha nem, a rettegés egy másik dimenziója vicsorog pokolbéli rémalakként, a civilizáció vívmányaként, ámen.
-Nem a vallásosságról beszélek, hanem éppen annak hiányáról. Arról hogy gyilkolunk, gázolunk, rabolunk és lelkiismeretünkre semmi nem nehezedve, másnap éppen úgy mosolygunk, mint ha ételosztáson vagy egy születés pillanatát meglesve csodát láttunk volna.
 Más van, önzés van, bálványimádat és elképzelhetetlenül hatalmas önzés! Már kételkedem abban, hogy isten sok ezer esztendő emberi produkció után, csak könnyedén legyintene, és azt mondani: -Fiúk-lányok, csak így tovább.

 Egyedül leszek, egyedül fogok meghalni és talán a temetésem is egy kihalt pusztaságként emlék nélkül űr marad. Lehet, és semmi nincs kizárva, ám még is, így a alvilág peremén táncolva, küzdve a jó és a rossz között a gondolatok kínzó gyötrelmeivel farkasszemet nézve, egyet azért tudok, lehet hogy nem lettem olyan mint a többség, lehet, hogy semmit nem tudok felmutatni az emberiségnek, ám talán annyi megfelel Istennek, hogy ember próbáltam maradni, és az emberi világtól rettegve, már csak benne reménykedtem.
 Ó tudom, nem lesz kitüntetés, nem lesz vállveregetés, de számomra az is megnyugvás lesz, ha az Úr csak egy pillanatra is reám emeli tekintetét és nem küld a pokol átkozott mélységeibe.

 Gondolkozom, egy ház a sivatag közepén az éji hideg marcangoló perceibe. -Felálltam, nem erősebb lettem, csak egy érzés késztetett az ablak közelébe. -Fényvillanás, egy mindent betöltő hatalmas fényrobbanás és a gombaforma bizarr kibontakozása. - Elmosolyodtam, úgy véltem az idő lejárt, és ahogy a nukleáris szörnyeteg elszabadult, félelmeim eloszlani kezdtek, itt már tudtam, vége, minden rémvíziónak és borzalomnak vége, eljött a világvége.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Dögvész! / tört verzió /