Furcsa volt, a saválló ballon által a magasba tartott város, mely sodródott az áramlásokkal, egy járvány miatt került karantén alá, majd a karantént véglegesítették. -Nem a betegség miatt, hanem mert az anyabolygón kitört egy globális felkelés, és nem volt űrhajó, vagy pénz, hogy a Aden 7 ellátmányt, gyógyszert és szakembereket kapjon.
A város amelynek létét, már csak a fedélzeti komputer biztosította, az anarchiába süllyedt, ám mielőtt a csatatér elemésztette volna a repülő várost, a járvány végzett a többséggel. Mark úgy vélte, immár ő az egyetlen túlélő, több mint egy hete csak hullákkal találkozott, melyeket a kevés még működő android egyre másra igyekezett az újrahasznosító rendszerhez eljuttatni.
-Bizarr dolog, táplálék, víz a két kulcs, vélhetőn a meghalt emberekből származhat. Bár állítólag az emberi tetemek teljes megsemmisülésre ítéltetnek, még is a férfinak volt egy olyan gyanúja, hogy a központi komputer, miután az utolsó tisztek is elestek vagy a harc vagy a betegségből kifolyólag, számolva az aktuális túlélők létszámával és a nem érkező erőforrások hiányát is bekalibrálva, élelmet és vizet kreált, minden egyet meghalt emberből, elvégre az emberi test, több mint 70% víz.
-Élni. mélázott a borostás férfi, egy hatalmas panorámaablak előtt magasodva, egy kicsit meghajlott oszlopnak támaszkodva. -Csak kifelé nézett, nem a vöröslő fellegeket figyelte, csak a fel-fel villanó villámok rántották a valóság pillanatába. -A Földön járt, még nem tudta eldönteni, hogy jó döntés-e volt ezen expedícióra jelentkezni, az első állandó Vénusz-város polgárának lenni, vagy otthon maradni, és talán már egy sírgödörbe heverni, az lázadások sokadik áldozataként.
-Rendészként érkezett, s míg reális lehetőség volt, tette a dolgát, de a káosz eluralkodásakor, már csak a túlélésre koncentrálva, a város legeldugottabb zugába fészkelte be magát, és várta a megváltást.
Várhatta, az nem érkezett el, ám a betegség és az őrjöngés a végén kitombolva magát, egy üres város adott át a egykori hadnagynak, aki, kicsit Robinson Crusoe gyanánt, ha nem is Pénteket, de egy mentőhajót mindenképpen várt, mást amúgy sem tehetett. -Már járt a parancsnoki hídon és leellenőrizte, a vészadás még él és zengi a világűrt, csak éppen a válasz késik, miként a sivatagba az éltető eső.
Elfordult, a vihar nem érdekelte, és mert a hely ahol tartózkodott, egykor egy zöldellő park volt, ironikusnak tűnt a száradó, haldokló növények. Hiába a víz kincs, és a vezérlő komputer fő célja az emberi élet fenntartása. Igazából csak az volt a kérdés, az utolsó emberként járja a visszhangzó folyosókat, vagy esetleg akad még néhány életbe maradt ember e hatalmas városba.
Ez inkább voltak költői kérdés, mert Mark nem egyszer órákig figyelte a város még létező kameráinak képeit, de életnek nem igen találta jelét. -Talán csak egy dolog volt furcsa, az egyik templom mindig nyitott ajtaja csak úgy bezárult. A férfi nem értette, a visszajátszások sem hozták el a megoldást, igaz akadt egy holtsáv is, amit az ottani képrögzítők nem tudtak befogni.
-Elektromos hiba. nyugtatta önmagát a volt tiszt, s mivel kétszer is átnézte a templomot, csak ez a megállapítást találta helytállónak, mert hogy a Vénuszon szellemek biztos, hogy nincsenek(?)
A csend idegőrlő és nyomasztó volt, a gépek hangja monoton és gyakran eltünedező. Az egész város egy elhagyott pszichiátriai intézetnek tűnt, egy agyament tudós őrülete végett. -Nehéz gondolatok, de minden ébren töltött másodperc nehéznek bizonyult, az alvás pedig rémálmokkal ért a csúcsra, egy elvont orgia kiteljesedéseként.
-Hang! mintha egy suttogó hang szakította volna a némaságot, a hadnagy ösztönösen pisztolya után nyúlt. De a nesz, zaj vagy valami nem ismétlődött és a lélegzetvételek egyre csak teltek. -Ez volt az elme összeomlása(?) vagy csak egy berendezés haldoklása.
Mark nagyot sóhajtott és ismét a kísértet gondolat tolakodott tudatába, ez már sok volt számára, úgy döntött visszatér menedékéhez és egy altatót bevéve egy kis időre megszabadul, e lassan átkozottnak mutatkozó város minden rezdülésétől...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése