Bunker történet

 Nem feltétlenül vártam a választ, az első és legfontosabb a túlélés volt, és ez egy bunkerben sem teljesen garantált. Az élelem fogyott, víz ugyan megoldott, de enni kell, ami ellen egy idő után a drogok sem érnek célt.
 Sóhajtottam, társam, a veterán őrmester, közönyösen szemlélte a kihalt teret, fedezékünk a vasbeton akadályok kellő biztonságot szolgáltattak, az éhezők pedig a térre lépve, megfelelő célpontot.
 Egy élelmiszer raktárat védtünk, s mint katonák, szerencsésnek mondhattuk magunkat, az ellátmányunk megfelelő volt, hiszen, mi voltunk a vezetek támaszai. -Támasz?! a franc sem tudja, mert mióta a fejadagok bevezetésre kerültek, és pár hónapja megtörtént az első éhenhalás, a halál bekopogva, kérés nélkül aratni kezdett.
 Komisz világ, kint a nukleáris tél, bent az éhenhalás réme, s ami néhányat arra ösztökél, hogy lázadjon, újra elosztást követelve megváltoztassa a megváltoztathatatlant. Mert bizony a adatok szerint még vagy 5 hónap, mikor valami értelmeset lehet fent kezdeni. De ez az öt hónap több száz, ha nem ezer ember életébe kerülhet, igaz ezért használunk elektromos impulzus puskákat, nem ölni, csak leteríteni. Ám a halál így is dolgozik, és nyilvánvaló, sőt parancsba is van adva, ha a tömeg nem hátrál, hát a fegyvert gyilkolásra kell állítani. Persze a kérdés jut e időnk, nem e söpör el a népharag...
-Min mélázol? tudakolta Harwood őrmester egy mentolos cukorkát ejtve szájába, imádta, ezt a nyalánkságot, szavai szerint, élesebben fog az elméje, bár ezt én megkérdőjelezem, de az ő dolga.
-Azon, ha megrohannának minket, mi ketten, meg az épület tetején a másik kettő társunk, meddig tartanánk a pozíciónkat?
-Hülyeségen agyalsz, meghátrálnak ha a hangadókat leterítsük. legyintet az őrmester, aki a barakkjainkba, mikor pihenősbe voltunk, indián őseiről beszélt, biztosra állítván, hogy vérvonalába sámánok is voltak, és neki is szoktak, úgy mond benyomásai lenni, általában éjközép idején, félálomba fetrengve.
-De ha még sem? erősködtem, pesszimizmusom ugyanis határtalannak bizonyult.
-Figyelj, meséltem már ugye, hogy voltak vízióim? kezdte a régi történetet Paul Harwood, és fogaival szétroppantva a cukorkát, megismételte a sokszor hallott nótát, miszerint ő látta amint kinyílik a bunker félméter vastag acélajtaja és elkezdődik az élet, fent, száz méterre feljebb, egy újabb lehetőség keretében.
-Őrmester, emlékszik a 2012 világvége legendára, állítólag azt a Maják jövendölték, és még sem lett semmi.
-Gyerek vagy még, én nem beszéltem majákról, cseroki vér folyik ereimbe, hidd el, jó vége lesz, csak pár hónap és vége. Ráadást rendfenntartókra akkor is szükség lesz, az isten se tudja kik és mik kószálnak odafent.
-Maga mondta, hogy látta mi lesz?! immár csak incselegtem, órámra pillantva örömmel konstatáltam, mindjárt jön a váltás....