Halál

Titán hold

 A szavak olyanok melyek elbújnak mikor igazán szükségünk lenne rájuk. Persze marad a némaság vagy a hazugság, bár jelen helyzetembe nem sok teherrel bírt, hisz az egész parancsnoki híd panorámaablakát beterítette az egyre tornyosuló Titán metán tengerektől hullámzó felszíne.
 Hideg volt kint, a mentőkapszulák mind még a vonzás előtt elhagyták az ANGYALFÉNYT, csak én maradtam, csak azért, hogy a hajóval meghaljak én is. -Volt lehetőségem, de nem volt kiért, így munkám, mint a hatalmas utasszállító kapitánya, magam is a hullámsírba merülők, már ha a pajzsok kitartva, nem robbanunk szét a túl meredek zuhanási pályának köszönhetőn.
 Nem kerestem gyógyírt, tudomásul vettem, ez a nap, Földi idő szerint 2146-08-18 a hajóm és a saját halálom napja. A kezeim remegtek, nem szégyellem, féltem, hol ott vártam is egyben a végső megoldást.
 A űr a végtelen, határok nélküli valami, amelyet némiképpen megszelídítettünk, mi emberek a térhajtóművek segedelmével. Mindegy, alant a Kraken Mare hullámzott békés lustasággal, mögöttünk pedig a Szaturnusz kacsintott fényével, miként lent is fel-fel tűntek a sűrű légkör ellenére a bányatelepek halovány pislogásai.
 Számomra már nem bírt súllyal, miként az sem, hogy az egyenlítő környéki dűnék között csapódunk e be, vagy, mint a jelen helyzetbe a tengerbe. A lényeg, meghalok és a hajóm is elpusztul, a kinti mínuszról meg nem is beszélve, esélyem se lenne a túlélésre.
 A naprendszer második legnagyobb holdja lesz sírhelyem, talán egyszer kiemelve minket a szeszélyes széltől ringatózó tengerből.
 -Ennyi volt, mögöttem semmi, életem a munkámról szólt és sosem értettem meg a nőket annyira, hogy biztonságba érezve magam megállapodjak, nem volt soha bizodalmam, így nem nyomasztott az életem elvesztése, már nem volt senki, aki szeretne és szerethetnék. De ha lenne is, ebben a minutumba már teljesen mindegy volt. Igazából már csak azon gondolkodtam, hogy lelőjem-e magam vagy bízzam a légkör és a súrlódás végzetes összhatására. Igaz, gyanítottam, a elektromos pisztoly a könnyebb halál útja. De valami perverz érzéstől hajtva, szembe akartam nézni a halál minden rezdülésével, a berobbanó üveg, a szétporladás vagy megfagyás krízisével, mely, legyen bár hogy is, csak tized másodpercekig tarthat, bár tévedhetek is...
 Az eresztékek recsegtek-ropogtak, az ablakon törésvonalak jelentek meg, a gyomrom görcsbe állt és félő volt öklendezésbe torkollik utolsó másodperceim.
-Erőt vettem, és leakasztva pisztolyom a halántékomnak nyomva, döntöttem, a ravaszt meghúztam, tudtam, most jön a halálos elektromos impulzus, az elmém kisülve, megszűnök létezni, végül is tök mindegy, eddig sem hiszem, hogy léteztem...