Végállomás

 A tér és az idő darabokra robbant, hogy a következő pillanatba összerendeződve immár a feladatom előtt álljak, egy rohadt, düledező kastély előtt, a rideg, északról fújó szélben.
 Hányingerem az volt, sosem múlik el, minden alkalommal mikor megtörténik, a pocsék "ébredés" pocsék érzettel társul, és a láthatatlan óra vadul ketyegni kezdett, mint szokásosan, négy óra állt rendelkezésemre, négy óra és végeznem kell a kastélyba rejtőző ellenséggel. -S hogy kicsoda vagy micsoda az ellenfél, sosem tudja az ember, miként azt sem, túléli vagy belegebedve kikerülve a "játékból" jön a pokol és annyi.

 Az órám lenullázva, a rosszullét lassan eloszlott és mert az időm zakatolt, lépnem kellet, lépni a nehezedő alkonyba, az ősz miatt a földön száradó levelek dallamára.  Ahogy közeledtem, úgy növekedett az ódon kastély, egy szétvert szökőkút barbár módon, tátongott balra, groteszk mementóként egy rég zajlott őrült támadásnak.
-Féltem, a szívem úgy vert, hogy számolni sem bírtam dobbanását, és mikor elértem a felfelé vezető repedezett lépcsősort, a légzésemen is csak nagy koncentráció árán tudtam uralkodni, ijesztő volt, ijesztő és állandóan ismétlődő.
 Nyeltem, a testem saját verejtékembe úszott és az ajtó kilincsére helyezve jobbomat, csak imádkozni tudtam, imádkozni és remélni.
-Benyitottam, a csarnok félhomályos volt, mindenen por nehezedett és a szag egy nyomott, nehezedő halálszagra emlékeztetett. Persze lehet nincs is a halálnak szaga, de ha döglött már meg egér a hűtőd mögött, akkor tudod mire gondolok.
 Szóval lépnem kellet, óvatosságból végig a fal mellett maradtam, halottam olyat, mikor a csillár ok nélkül zuhanni kezdett és volt hozzám hasonló kiválasztott, akinek a csillár volt a végzete, igaz őt egy hajón érte utol a sorsa, ám hajó vagy kastély tökmindegy, ha az eredmény ugyanaz, meghalok.

 A bútorok a reneszánszt idézték bennem, bár pontosan nem tudtam, mit is takar bútorokra kivetítve, de ez nem is igen bírt jelentőséggel, miként a kint megdördülő ég zaja sem. -Bent voltam és három óra negyvenöt percem volt, hogy megöljem aki a kastélyba rám várakozott. Mert nem volt kétségem, démon, vagy förtelem, nem oszt, a lényeg ő vagy én, a Hegylakó film szlogenjét idézve, "csak, egy maradhat!"
 Persze hangzatos és sablonos, ám ez csak addig mondható míg nem az életünk a tét! Mikor már a mi vérünkről szól a történet, akkor már más a fekvése...
-Ostoba voltam, a pisztoly, mely minden küldetéskor velem járó társ, még az övembe pihent, ritka hibát követtem el, így pótoltam szétszórtságom, a gonosz minden irányból rám törhet..."Nincs, aki ne lenne elég ahhoz, hogy ártson."Lucius Annaeus Seneca

 A bomlás illata múlhatatlan átokként tornyosult, miközben az oszlopok szürkén tartották a pókhálóktól benőtt mennyezet éjbe vesző világát. -A Lét és nem lét határán lavírozva értem el a emeletre vezető lépcsőt. Itt már a félhomály sötétre változott, igazi amorf lényeket teremtve a képzeletem segítségével.
 Dörrenés! nem értettem miért és mi történt, de mellkasomba fájdalom hasítót, és lábaimból kezdett kiszállni az élet. -Nem csak a lábaimból, de egész testemből, azt hiszem hibáztam, azt hiszem ez a végzetem, miközben pisztolyomat kiejtve kezemből az  koppanva landolt a padlón.
 -Elestem, a koszba hemperegtem és nem bírtam feltápászkodni.
 Fáradt lettem, és a fájdalom messzire sietett, már csak egy pillanatnyi álmosság maradt, és az sem zavart, hogy a vastag porba heverek amelyhez talán vérem keveredett ragacsos masszaként... már csak egy zavart, hogy a küldetésem félbeszakadt...