Egész testében remegett, a levegő nehéz volt és az élet rútságát hordozta, és Zoénak ebből már elege volt. Elege volt a gúnyból, elege volt a megaláztatásból és legfőképpen a rá kiírt életből!
-Legyen már vége. nyögte a lány, öklendezni kezdve a gondolattól, a pillanattól mikor is megerőszakolták, kitépték lelke, egyénisége egy darabját, immár mindörökre. -Nyelni próbált, nem csak a könnyeit, de a fájdalmat a kétségbeesést, mindent ami ránehezedett és e terhet a hűvös szél sem tudta tovább repíteni, mi több Isten se törölte ki elméjét, nem jött igazságot tenni, minden maradt a régibe, és akkor így mennyen a holnapi nap elé?! -NEM! miért kellene mindig mindent eltűrni, belenyugodni és önmagát áltatni, hogy majd jobb lesz, vagy esetleg a sors igazságot tesz.
Nem kellet már csak egy lépés, miközben egy villamos tűnt fel, áramszedője az enyhe kanyarba szikrákat szórt, ezt az alkony csak még jobban kiemelte, miként a pislogó lámpák a mélységet, a mélységet ami egyszer és egyben végérvényesen megszabadítja ettől az átok, nyomott világtól, és nem azokat a kezeket kell éreznie melyek végig markolták durván és mocskosul minden porcikáját.
Tudta, hogy le fog ugrani, tudta, hogy a magasság már olyan amely kizárja a túlélést, miként azt is, hogy akik összetörték testét és lelkét vígan élik majd primitív életüket, de ő ezt már nem bírta, úgy érezte nincs más választása.
Persze eszébe jutott, hogy akkor is élni kellene, hogy talán lenne megoldás, és megeshet volt is, de Zoé már nem akart kompromisszumokat, egész élete szenvedés volt, édesapja öt éves korába meghalt, anyukája belerokkant, és most már ő sem bírta tartani magát, az idő elszállt, mint a könnycseppjei a szélbe, vagy a felhők az ég magasában.
Az utolsó pillanatnak ígérkezett, a villamos tovább gördült, a lenti forgalom tette mindennapos rutinját és Isten, még mindig nem szól, hogy "-Te lány, van megoldás". -Isten nem szólt, de egy hang, egy erőteljes férfihang, mely egyszerre volt hatalomtól telített, miként biztonságot ígérő, és ezen utóbbi miatt a lány úgy döntött, megfordul.
-Ki vagy? kérdezte, egy fekete ruhás emberrel nézve farkasszemet, aki lassan a tető széle felé lépdelt, furcsamód mosollyal arcán, mint ha nem is az utolsó másodperceket szakította volna félbe.
-Nem a név a fontos, hanem , hogy itt vagyok. jött a válasz, és a férfi, akinek barna szemeibe valami végtelen fény derengett, útvesztőként vagy éppen útmutatásként, ezt még Zoé nem tudta eldönteni, olyan volt, mint egy varázsló.
-Nem hívott senki. felel a lány, és igazából még hozzá tette volna, -Tűnyél el! de még tartogatta e szavakat.
-Te hívtál, a dolgom, hogy elvigyelek, vagy tán nem te akarsz meghalni? firtatta a jövevény.
-Ki vagy, rendőr, pszichiáter vagy valami önkéntes szuperhős?! vonta össze szemöldökét a lány, miközben könnyei már nem peregtek, a gondolatok elhalványultak, és csak az itt és a most létezett az egyre hidegebb széllel.
-A halál, vannak kikért eljövők és van kiknek adok egy lehetőséget, mert még nincs itt az idejük, Te melyik csoporthoz kívánsz tartozni? kérdezte az idegen, aki maga volt a halál. S igazából az egész olyan hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt, hogy a lány biztos volt, a férfi nem hazudik.
-Ez hülyeség. nyögte Zoé, csak azért, hogy időt nyerjen. Gondolatai lelassultak, és igazából semmit nem próbált mérlegelni, nem akart egy kérdésnél, érvnél leragadni, miközben szinte megállt az idő és a szél, a lélegzetvétel és minden olyannak tűnt, mint ha a megváltás pillanata közeledne...
-De miért? nyögte a lány, szemeiből újra peregni kezdtek a könnyek, a lefékeződött idő visszarándult és immár újra minden normális mederbe zajlott.
-Talán pont azért. kacsintott a halál és jobbját a lány felé nyújtotta, egyféle utolsó lehetőség gyanánt, miközben a megváltás messzire szaladt és elveszett, mint egy marék homok a sivatag tengerébe.
-S holnap? sírt Zoé, a terhek a rossz a gonosz, démonként nehezedett vállára, de azért bizonytalanul, megfogta a felkínált segítő kezet.
-A holnap, miért is a holnapról beszélsz, a történés a jelenbe zajlik, miként egy motoros ebben a pillanatba sodródik le az útról, ittasan és még egy lélegzetvételnyivel ezelőtt önelégülten, és én azt hiszen tudod ki az a motoros...
"Mert akárkinek, valaki minden élők közé csatlakozik, van reménysége; mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán. "
/ Prédikátorok Könyve /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése