A remény egy fondorlatos jószág, nem nagyon távozik, inkább incseleg, kitartásra buzdít a kilátástalanságba, és mi asszisztálunk játékához. -Rohadt pillanatok, ha teljesen készen állnék, most a fél erdő lángolna bérenc katonák halálhörgésétől hangosan, ám ott a ha, és így csak a menekülés maradt és az a csalafinta remény.
Szerencsém volt, már láttam a járművet, ami azt jelentette nem tévedtem el, s bár az ágak iparkodtak lassítani, az időre hallgatva, ezt a luxust nem engedhettem meg, hiszen nem tudhattam mennyien vadásznak ránk, mennyi percünk van, ha egyáltalán van. -Zoé még élt, és bizakodtam élni is fog, mert abban biztos voltam ,Ria nem bocsájtaná meg barátnője halálát, és én sem magamnak.
A detonáció lármája mindent eltompított, a szétvetődő autó darabjai, mint megannyi repesz indultak pusztító útjukra, a távolság pedig semmibe nem segített, a tűzvonalba álltam, karjaim között egy sebesülttel. -Nem volt választásom, nem láttam alternatívát, repülő fém és műanyag darabok éhes ragadozóként közeledtek, a lökéshullám és a tűznyelvek pedig egymással versenyeztek. -Varázsoltam, kénytelen voltam, az időt állítottam meg, a vas és egyéb törmelék, mely a pillanat tört része előtt még a járművünk részét képezték megtorpantak, dacoltak a gravitációval és csak az akaratom érvényesült. -Remegtem, kis híján, majdnem elejtettem Zoét, de igyekeztem tartani magam, miközben a forró levegő falként torpant meg előttem.
Nem maradt sok választás, megfordultam és nem törődve az általam teremtett megdermedt idővel,tartalékaimat igénybe véve próbáltam minél távolabb botorkálni, mert az idő nem örökké marad megfagyva és a robbanás haragvó ereje nem lesz áldás, csak pusztítás, abban nem kételkedtem.
-Egy horpadásszerűségig siettem, itt letéve a nőt és magam is elterülve sípolva kapkodva a levegőt vártam azt a bizonyos pillantott! -Azután már nem vártam, az idő megmozdult és hangvihar és süvöltő lökéshullám hasította szét a mozdulatlanságot, csak reménykedtem, hogy megfelelő távolságba kerültünk a haláltól.
A lángok komisz foltokként a fákba kóstoltak és az alkonnyal a éledő lángok is kíváncsin lestek ránk, lehet épen a túlélésünket csodálván. -Felálltam, a robbanás hatalmas teátrális pokolgyűrűt hozott létre és minket meg megfosztott a gyors menekülés esélyétől, e ként válván szinte esélytelenné túlélésünk(?)
-A rohadékok!!! törte a éledő tüzek, vagy éppen haldokló lángok átkozódását Ria. A nő majd a frászt hozta rám, hiszen mögöttem jelent meg, az asztrál térből térvén vissza.
-Mennyien vannak? kérdeztem, pontosan azt sem tudva mi a frászt csináljunk.
-A lövészek likvidálva, most jönnek a sámánjaik és természetesen a második hullámmal a komolyabb tűzerő is.
-Láttál valami jelet vagy utalást kikkel állunk szembe? folytattam a kérdezést, már csak azért is, hogy valamelyest visszanyerjem az erőmet.
-Mond neked valamit a G.V. Corp, mert hogy ilyen egyenruhát viseltek a fickók, a közeledő sámánjaikat pedig nem kívántam közelebbről megszemlélni, legyen elég, hogy kurva erősek. köpte a szavakat a boszorkány, miközben, bár rajta is látszott a kimerültség, letérdelve Zoé mellé, gyógyításba kezdett, valahogy nem erőltette a tovább haladást.
-G.V. semmit nem tudok róla, lehet csak bérenc cég, és akik a háttérbe mozognak egészen mások lehetnek. vélekedtem, csak remélve, az az átkozott remény, hogy a sámánok még odébb vannak.
-Nem tudom. nyögte Ria, s bár Zoé nem vérzett, a sérülése nagyon komoly volt. S bizony olykor sokkal több erőt igényel egy gyógyítóvarázs, mint egy pusztító lángvihar, a mágia már csak ilyen.
-Mit tehetek? kérdeztem, jobbomat a fekete hajú vállára helyezve, és ez rémülettel töltött el, ugyan is a nő testébe már egy démon rejtőzött és a gyógyítás messze nem az volt, hanem maga a halál!
Hátra ugrottam és csekély erőmet összeszedve a lényre meredtem, úgy tűnt a világvége az alkonnyal érkezett.
-Mi a gond?! csendült Ria hangja és egy mozdulattal végzett az eszméletlen Zoéval, miközben szemei rám szegeződtek.
-Megdöglesz! szűrtem fogaim között a szavakat és felejtve üldözőket, felejtve mindent, a démonra meredtem, aki elfoglalva barátom testét, most nyilván a halálom akarta.
-Egyszer biztos. emelkedett fel a nő és a kimerültség már messzire szaladt arcáról és csak a gyűlölet létezett és a vérszomj.
-Hamarabb mint gondolnád. mondtam és a helyzetet felmérve és immár kicsit higgadtabban, jól tudtam, a démon legyőzése nagyon is kétséges, és abban igazat mondott ez a lény, hogy nagy hatalommal rendelkező sámánok közelednek, akiknek ereje elsöprő és a vége mindenképpen a halálomat eredményezi, már ha egyáltalán ez a valódi céljuk... -Ez hirtelen támadt gondolat volt, és az teremtette, hogy a Ria testébe megbújó démon megjelenésekor nem gyilkolt le, pedig megtehette volna, így én is döntöttem.
Gyorsan mozdultam, egy halál rúnát idéztem és azon mód aktivizáltam. A démon felkészült, vélhetőn hárítaná vagy kitérne esetleg a testet feláldozná ha rá irányítanám, ám más volt a tervem az ősi istenek elemésztő jele felvillant és a kékes derengés egy minutum alatt lecsapott rám, lecsapott és ez által az egyetlen menekülési utat választottam, a hiábavaló harc helyet. -Nem hallottam a Ria testét elfoglaló pokoli lény üvöltését, az igazat megvallva a sajátomét sem, de azt tudtam, most magam választom a leosztást és eldöntöttem, megismétlem ezt az átkozott napot, bizakodva, hogy helyre hozhatom a dolgokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése