Ria a barátnőjével beszélt és a magam részéről igyekeztem nem meghallani, ugyanis a sötét lilára színezett hajú hölgyemény, nem nagyon honorálta betoppanásunkat, pláne mikor Ria felvázolta, nem csak jöttünk, de bajba is vagyunk. -Igazából megértetem Zoé reakcióit, mi több, lehet, én az ő helyébe már az ajtót nyitottam volna, és minden jót kívánva gyorsan felejtenék mindent, már csak azért is, mert pontosan senki nem tudta, kik is azok kik nyomunkba loholva, és nem dedikációt kérve, hanem a halált ígérték.
Kiabálni nem kiabáltak, de beszélgetésük éles pengén táncolva sok jót nem ígértek. Persze sokat nem tudtam Zoéról, az egész szituációba csak belecseppentem a muszáj kényszerétől üldözötten. Igaz ez így felmentésnek tűnhet, hol ott magam rohantam a boszorkányhoz védelemért, és mert menekülni kényszerültünk, immár e világban otthonosabban mozgóra kellet hagyatkoznom, már csak azért is, mert erőm messze járt, az ellenség, félő de pillanatról pillanatra közelebb.
-Marhajó! szinte köpte a szót a vendéglátónk, ebből arra következtettem, Ria győzelmet aratott és ím, volt egy segítőnk, az idő húzásának tengerében.
Nem tudtam a célt, de még időbe ültünk be egy ütőt-kopott Mercedesbe, és bár ez apró remény, igazából akkor sóhajtottam fel, mikor a jármű a levegőbe emelkedve besorolt egy égi sztrádára és megindultunk kifelé, magunk mögött remélve a várost.
-Ki a fene vagy te?! intézte, távolról sem barátságos szavait, immár hozzám Zoé, kék szemei a rég megolvadt pólusok egykori ridegségét sugallták. -Picit vártam, a lenti külváros házait néztem, reméltem Ria válaszol helyettem, de mert nem tette, kénytelen voltam pár mondatba felvázolni a helyzetet.
-Egy másik világból jöttem...vártam a hitetlenség érces hangját, de a kék szemek gazdája nem fűzött megjegyzést, csak egy lélegzetvétel elejéig a műszerpultra kukkantott, tán a robotpilótát ellenőrizni, talán csak haragját lenyelni, mindegy volt, folytatnom kellet.
-Mondhatnám, hogy vállalkozásom felvirágzóba volt, mondhatnám, ami igazán számít, egyre inkább elérhetővé vált, mikor hű bizalmasom, nemes egyszerűséggel megölt. Lehet hülyén hangzik, de még azok is meghalnak kiknek létezése nem emberi mércével mérendő.
-Maszlag, ha valaki annyira hatalmas, hogy a kaszás nem árthat neki, nem veszi észre az árulást? a nő határozottan beszélt és egyáltalán nem volt meghatódva, hogy egy halhatatlan utazik kocsijába.
-Bonyolultabb ez, de pedig a lényeg még is ennyi. Testünket el lehet pusztítani ideglenesen, de létünket nem, és akad az a képességünk, hogy azonnal újjászületünk, csak éppen egy másik dimenzióba.
-Tele vagy ellentmondással idegen. mosolyodott el Zoé, és ahogy a jármű egy fűst fellegen furakodott keresztül Ria felé fordult, aki mellette ülve ez eddig némán figyelte párbeszédünk.
Nem így akartam, de az egész utazás a szótlanság függönyétől nehéznek és hosszúnak tűnt, de mert senki nem törte a csendet, mindenki saját magába mérlegelte, azt amit esetleg mérlegelnie kellet. -A magam részéről örömmel fogadtam, hogy magunk mögött tudva a várost, egy hegyoldal apró tisztására ereszkedve kiszabadultunk az autó zártságából. A Mercedes nem sokáig volt kéken fénylő, amit megviseltsége sem fedett, mert egy távkapcsoló és a járműt jótékony álca takarta le, Ria csak úgy megjegyezte, mivel vélhetőn mágikus erőkkel rendelkezők vezetik a hajtóvadászatot, ez a kis technikai trükk elkerüli esetleges figyelmüket. -Monológnak rövid volt, de nem volt senkihez intézve a szavak, csak úgy lógott a levegőbe, ám ez még is jobb volt, mint a csend. Bár hazudnék ha egy erdőtől körülölelve a csend lenne az úr, madarak és rovarok zajongtak, a legtöbbjük persze mesterségesen kreált, mivel az embernek sikerült a legtöbb állat életterét elpusztítani, elfoglalni, illetve kedvtelésből kiirtani.
-Gyerünk, van a közelbe egy kis óvóhelyünk. közölte a boszorkány, és mi megindultunk nyomába. Zoé, talán mert a véletlen így hozta, talán céllal, de mellém sodródva, törte a különös állapotot és tovább kérdezett.
-Akkor most te egy istenszerűség vagy?! szegezte nekem első kérdését, mialatt magunk mögött tudva a tisztást a fenyők között lépdeltünk tűlevél szőnyeg szolgáltatva a "sárga utat."
-Nem, halhatatlan vagyok és a dimenziókat némiképpen ellenőrizni tudom. Vállalatokat uralok, melyek adják a fedezetet létezésemnek.
-Akkor végül is isten. firtatta Zoé, egyáltalán nem mutatkozva könnyű beszélgetőtársnak.
-Az istenek nem szórakoznak, nem motiválják a világi dolgokat, és ami a legfontosabb, az istenek nem dimenziók sokaságába léteznek. Minden istennek meg van a saját világa, és ő ott halhatatlan, mi, egyesek szerint mesterek, nos ha meghalunk, biztos, hogy egy másik síkon találjuk magunkat, és idő kell, míg erőnk visszatérve, újra kedvünk szerint járkáljunk a világok között.
-Szóval egy sokadik Jézus vagy?! gúnyolódott a kék szemű, aki formás egy hölgy volt az kétségtelen, léptei kecsesek, még is erőtől duzzadóak, igazából nem is tudtam hová tenni a nőszemélyt.
-Nem, ahhoz mi túl emberiek vagyunk, de brutálisan beletudunk bonyolódni az emberek dolgaiba. közöltem szárazan, pont mint a fenyő levelei a földön.
-S egymást is kellően utáljátok, tudod azt nem értem, az istenek miért tűrnek meg titeket?
-Mert az istenek nem emberek. feleltem a durva kérdésre és az élen lépkedő Ria segítségét reméltem, igaz Zoé még ha utál is, nem az ellenségem, legalábbis nagyon reméltem.
Egy kis menedék, rönkfákból összeállított házikó kacsintott ránk, egy jó negyedórás sétát követőn, a ház ügyesen volt megépítve, a hatalmas fák fentről teljesen elrejtették, és a gyalogos szemlélőnek is, szinte csak az utolsó pillanatba bontakozik elő, igazi meglepetést szolgálva.
-Megjöttünk. sóhajtott fel az éjfürtű boszorka, és valahogy mindannyiunkat átjárt a béke és nyugalom furcsa érzése.
-Hány nap kell, míg már te is meg tudsz védeni minket is? fordult hozzám, a kocsiba szállástól, most először Ria.
-Öt! válaszoltam, s bár már mozdultak az energiáim, mivel nem tudtam kik ellenségeim itt, nem kockáztathattam.
-Akkor itt maradunk. így a boszorkány, mikor Zoé kék szemei kikerekedve érthetetlenül pillantottak le, mellkasára és egy halk, "Milyen furcsa" kijelentés közepette összeesett, a szíve környékén meg egy növekvő vörös folt jelent meg, megtámadtak!
-Csapda!!! kiáltottam, miközben földre vetettem magam, remélvén Ria sem ostoba és követi példám. Ám a nő másként döntött, előbb a még lélegző Zoéra nézet, majd rám és a következő minutumba olyan sötét szakadt ránk, mint ami csak a hold árnyékos oldalán létezhet.
-Vissza a kocsihoz! parancsolta a boszorkány, úgy elveszve a sötétségbe, hogy csak reméltem, tudja mit csinál. Az éj beköszöntött és immár tucatjával szelték a lövedékek a fekete fátylat, jó néhány fába csapódva, más messzire szaladva.
Nem tudtam, hol van Ria, de varázslata, bár nem oszlott, még is számomra megszűnt létezni, így láttam a haldokló Zoét aki pár lépésre tőlem hevert a földön és immár láttam a ház irányából fel-fel villanó torkolattüzeket. -Pontosan nem tudtam mit tegyek, de a sebesült nőhöz kúszva, egy régi technika segítségével lelassítottam a szervezete működését, így a vérzést is, ő pedig jótékony álomba ereszkedhetett.
-Tudtam, hogy a kocsi a cél, de ennyi lövedék közepette biztos halál ha felállok, miként Zoé életét is kockáztatom. Itt tartottam a helyzet felmérésembe, mikor egy fájdalmas jaj kiáltás törte a becsapódó golyók hangját, majd újabb és újabb, a támadóink bajba voltak, Ria hatalmas varázslásba kezdhetett. De nem volt időm csodálni a számomra is láthatatlan boszit, kihasználva ellenségeink zavarát felkaptam az immár alvó nőt és ahogy tudtam rohanni kezdtem az autó felé, csak remélve, nem tévedek el az erdőbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése