Azt hittem az életem egy nagy semmi, furcsa gondolat, de nem láttam volt e oly motívum a múltamba, amiért életemnek egy csepp értelme is akadt.Nem voltam halálos beteg, de a gödörből nézve a világ csak napfény, ami fent van és rideg-hideg félhomály ami lent akad.
Két volt osztálytársamba is szerelmes voltam, bár a voltam csak játék a szóval, hiszen álmodok róluk, ami annyit tesz, még mindig fontosak nekem. Persze az idő eltelt és lecsúsztam a lehetőségről, miként az élet normál szintjéről. Csak a gondok halmozódnak/halmozódtak, illetve megvívni velük, nem megy, az erő sosem a jók oldalán magaslik. Magam meg, rossz sínen haladó vonat feladva kisiklottam és egyedül erőt sem meríthettem.
Múltidő, már lent vagyok és ha még innen is van lejjebb csak nevetni tudok, a kezembe szorított remények kiperegve örökre búcsút intettek.
S mert volt okom és nem is hittem a mesékbe, maximum csak reméltem, igazán ledöbbentett mikor egy gyönyörű és mindenbe jobb hölgy szólított meg.
Nem az utcán történt, bár az első találkozások igen. A lényeg mégis az, hogy pusztán, hogy velem volt kiemelt a mélységből, a nap arcomba süthetett és én boldognak érezhettem magam, nagyon is BOLDOGNAK...
Boldog voltam, ma meg halott, egy gödör mélyén szenvedek, jól tudva, ha még innen is tovább süllyedek csak kacajt csal ki belőlem, a kín már csak ilyen.
Rossz-e voltam(?) -A kérdés hülyeség, tökéletesség nem létezik, hisz akkor nem itt sínylődnénk.
Néhány év volt csupán, szalad, rohant és már végére is ért a történet, a filmet kitépték. Nem csalt meg és én sem őt! Örültünk egymásnak és csiszolódtunk. Ám a sors az isten vagy aki van, immár nem érdekel, rám röhögve, tett egy szívességet, hogy kinek nem tudom, de megölt, a halál értem nyúlt, pedig kései idő, de közös álmunk bontakozott, teherbe eset, a csoda készültségbe. De az ég vagy a vég tökmindegy lépet és egy kés a szívben, előtte kirabolva a halottas házba repített és tovább bele a mindenen túl ásítozó, kérlelhetetlen fekete megsemmisülésbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése