-Nem tudom. jött a válasz, halkan és kicsit talán csüggedten. Az ok megvolt, a magyarázatokat is könnyen lehet fabrikálni, az emberi agy leleményes, ám a lélek kevésbé.
-Nem tudod... mosolyodott el a sok napja nem borotválkozott férfi, aki immár inkább hanyagnak, mint bölcsnek tűnt, pedig a szavai között ott lapult az igazság. De ha úgy nézzük, a kis szoba se volt túl bútorozva, puritán egyszerűség vagy inkább szegénység jellemezte.
...tudod olyan nincs, hogy nem tudod. Elismerem olyan van, hogy rosszul tudunk valamit, ám amint véleményt formálunk, érzéseinknek hangot adunk, igazából úgy véljük tudjuk a választ. Az meg, hogy rossz-e vagy jó, a mi véleményezésünk teremti meg.
-A mi véleményezésünk, de hisz csak a legjobbat képzeltem el, és akkor még is...miért!? fakadt ki a fiatalabb férfi, a mondatok tulajdonképpen elérték céljukat, egy sokadik kérdést teremtettek.
-Te nem fázol? firtatta az otthoni kabátját összébb húzó vendéglátó, látszólag ő fázott, a feszület a repedezett, sok helyütt színét vesztett falon, viszont köszöni, de ő nem fázott.
-Hogy jön ez ide. rökönyödött kicsit meg a fiatalabb, barna szemeibe valahogy a megdöbbenés árnyalata is felvillant, mint kint az alkonyi égboltozaton, egy elkésett, fránya villám, ugyanis a vihar már rég távol járt, csak a hűvös levegőt és a pocsolyákat hagyva hátra maga után.
-Nem jön ez sehogy, csak kérdeztem. Ha gondolod felteszek a teához vizet, úgy vélem annyi időd még van.
-Annyi időm, de hiszen meghaltam, az időm végtelen. nevetett fel az ifjabb, nem is igazán értve, miért kell neki egy szinte vacogó idősödő fazonnal dumálnia, inkább menne a pokolba, remélvén a szenvedés megoldja a feledni nemtudás problémáját.
-Pokol és Mennyország, érdekes helyek, miként a saját magunk teremtései is érdekesek. A pokolba kívánod magad, pokolba mert szerelmes vagy, kicsit paradox. mélázott az idősebb, a kályha ajtajával babrálva.
-Az nem, hogy én szeretek és engem nem??? vágott vissza, a földi életbe, Markként ismert fiatalember, miközben a kályha kéményének pirosló csövét nézte, a fickó, jól megrakta a kályháját, és egyáltalán nem volt hideg.
-Tudod, van egy alapigazság, az élet se jó se rossz, az élete csak van, viszont ami velünk történik, már egyfajta teremtés, nem az univerzum egyszerű de nagyszerű folyása.
-Nem tudom mi van és mi nincs, és bár legszívesebben meghaltam volna, mert úgy szeretem azt a lány, attól ne feled, nem öngyilkos lettem, egy betegség végzett velem.
-Nem felejtem...ismét mosolygott a ház ura, és forgolódva, matatva egy mézes cukrot varázsolt elő, egy mézes ízű cukorkákkal teli zacskót. Mark szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte leszakad, ugyanis az édesség, pont olyan volt, amit szerelmétől kapott, hát természetesen nem kért belőle.
...Finom. kínálgatta mind hiába a nevesincs férfi, a fülig elpiruló vendégét.
-Tudom. sóhajtott Mark és földi szerelme csókjára gondolt.
-Ha nem hát nem, mindenesetre, meg akartál halni, megakartál szabadulni a lehetőségektől és magától a választól, s mint mondtam, teremtünk. A szervezeted meghallotta a halál utáni óhajod és rád hozott egy betegséget. De tudod mit, én kivártam volna azt a pillanatot, mikor már tény, hogy nem lesztek egy pár, kivártam volna a halálvágy helyet, mert ha más hozzáállással lettél volna, megeshet, még is együtt éltetek volna. Ám te elsieted a dolgot, ám te feladtad ott ahol nem kell! Mert tud, feladni sosem kell semmi!
-És a kudarcok??? dühöngött Mark, legszívesebben felugrott volna és kirohant volna e köztes világból, bele a pokol legmélyebb bugyraiba.
-Nincs kudarc, csak kevés bátorság és hit. Ám teszek egy szívességet, nem fogsz meghalni, visszaküldelek és bizonyíts, hogy tudsz másként gondolkozni, mert elhiheted soha nem késő, és ne feled szavam, az történik amit megteremtünk, hát teremts boldogságot! ezzel a szoba kifordult önmagából, a kályha duruzsolása elmaradt, miként az ismeretlen férfi, és Mark otthon találta magát, most egyáltalán nem tudva, álmodott mindent, vagy valóban odaát volt, de az alkonnyal ellentétben, itt a reggel kacsintott be az ablakon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése