-Hülye egy világ volt, élőhalottak és alja csürhék tartották uralmul alatt a romok és a lakható területek nagyobbik részét, és mi aki valami rendre vágyakozó szervezetet szolgáltunk, hát nem panaszkodhattunk a munka terén. -Elárulom, igazából se nem a szebb új jövő ideája nem érdekelt, miként a zombik áradata sem zavart. Egy érdekelt, kiadni a szívemet nyomasztó düh, harag, gyűlölet hullámait, ám ez eddig még nem volt annyi ellenség, hogy végre azt mondhassam, jó, én már szabad vagyok és élni akarok. Nem akartam élni, de nem is bújtam el az öngyilkosság egyszerű függönye mögé, helyette egy végrehajtó lettem, akinek nem kellet az élet titkain elmélkednie, igazából az élet kiontásáért alkalmaztak, moralizálás és mindenféle agyalást mellőzőn.
Mindig mindennek volt és van eleje, mindig minden embernek megvan a saját személyes tragédiája és ugye maga a kezdete. Nekem is volt, de inkább kimentem a falakon túlra és ha kell karddal, ha kell sorozatvetővel a bennem tomboló vihart igyekeztem enyhíteni, azt a lehetőséget sem feledve, hogy magam is ott maradhatok. Nos igazából az egészben ennyi lett volna az értelem, megpusztulni és mindent elfelejteni. -Szép gondolat és azt képzelné az ember, kurva könnyű a halált elérni egy totálisan elvadult világba, ahol ezrével halnak naponta. Kurva könnyű akiknek van vesztenivalójuk, akik még a leghitványabb élethez is ragaszkodnak, valami szikrát látva benne. Ám egy kiéget, csak a mélységtől hajtott embernek távolról sem oly egyszerű. Még az élőhalottak is feladják a náluknál is eltökéltebb és érzelmileg üresebb ember láttán az őrjöngésüket és csendben visszahúzódnak zugaikba. -Voltam olyan kelepcébe ahonnét senki sem remélte, hogy kijutok, magam pedig nem is szándékoztam, elég volt a tombolás és a remény, hogy itt aztán vége lesz mindennek. -Itt azért tudni kell, a remény egy rohadt hamis jószág, csak eteti az embert, aztán jól átvágja. E fogalom, már mint a remény tartott tök fölöslegesen életbe számtalan szerelmet, aminek ugye a vége kudarc volt. E remény nevű gonosz állat hülyíti a sokaságokat, hogy van cél és van valami istenszerűség ami majd megoldja a gondokat. Hát én mondok valamit, minden gondot egy jól irányzott pisztolylövés tud csak igazából megoldani, ugyanis a remény csak egy gonosztevő, a lövedék viszont nem ad illúziókat, pontot tesz minden mondat végére.
Szóval volt a világ és volt egy átokverte keddi nap, mikor egy megbízás keretében egy tetőre ereszkedtünk le, néhány túlélő kimentése céljából. Nem volt nagy kaland, egészen addig a másodpercig, míg nem a helikopterünk a leszállást követőn megadva magát, le nem fulladt.
-Mondanám ilyen nincs, de volt, annyira, hogy rádión vészjelzést adott le a pilótánk. -Remek egy nap, gondoltam, és hát mivel úgy tűnt egy időre a tetőn ragadtunk, egy húszemeletes épület rabjaként, két társammal a éppen csak elbarikádozott feljáratok megerősítésébe kezdtünk, magamba nem is bánva a dolgot, meghalunk legalább, nagy kaland, mikor a megmentendő tíz ember között megpillantottam, azt a nőt, akinek arca lidércként kísért minden egyes alkalommal, ha lehunyom kicsit a szemeim. Démon volt ő, az én gonosz démonom, és ha van pokol, hát ő biztos bebocsájtást fog nyerni.
-Nem mentem hozzá, tettem a dolgom és azon gondolkoztam, nem, hogy megerősíteni kellene a torlaszt, hanem szétszedni, zabáljanak csak az élőhalottak. -Nehéz volt, nehéz volt jónak lenni, nehéz volt magam visszatartani, hogy oda ne mennyek hozzá és kardomat álnok szívébe ne mártsam. Még nem tettem meg, és nem csak azért mert a társaimra és a többi túlélőre gondoltam, mert be kell vallani, nagyon úgy éreztem, ami késik nem múlik. -Piszkos egy történet volt a miénk, piszkos és egyikünk ez miatt elsüllyed a sötétség tengerében. Megtörtént, s talán okkal, pont egybeesett a mi kis személyes históriánk a emberi civilizáció gyors összeomlásával. Talán mindezek okkal zajlottak közel azonos idővallómba, talán mindennek célja volt és bár hülyén hangozna, ha azt mondanám, a mi szétválásunk eredményezte a világvégét, még is mindig az a bizonyos pillangó jut ilyenkor eszembe, aki megrebegtetve szárnyait, a föld túloldalán vihart idéz elő. -Túl bonyolult volt ez így, de a közeledő alkony is bonyolította az így is kényes helyzetet, hiszen a zombik az alkonyt kedvelték, az éjszaka volt az amely igazán elevenné tette őket.
A lebukó napot néztem, amit lehetett megtettünk, a pilótánk pedig, hol a segítségért ordított a rádióba, hol egy szerszámmal püfölte a jó pár esztendős, most dögöltnek tűnő vasszitakötő gépterét. Nem mondhatnám, hogy élelem és víz nélkül sokáig kitartunk a ház tetején, abban reménykedve, hogy majd csak ideér a segítség. Általában szokott, de általában túl későn, hiszen a helikopterek korlátozott száma alapból kizárta a gyors reagálás lehetőségét. -A lőszerről meg kár is volt beszélni hiszen abból sem volt túl sok, csak hogy teljes legyen a kép, és ugyan még a város halottnak mutatkozott, gyanítható volt, hogy sötét odúk és pincék mélyén már éledeztek az élőhalottak. -Be kellet vallanom, valahol mosolyt csalt az arcomra ez a végzetes szituáció. Úgy látszott, pláne, hogy a rádióba csak annyit mondtak TARTSATOK KI! hogy nyakunkon a halálunk, és mivel már ezt kerestem jó ideje, kicsit elégedettnek éreztem magam, pláne mert itt volt az a személy is, aki végett egy rossz emberré váltam. Persze a rossz relatív volt, hiszen ártatlanokat nem öltem, viszont tény és való, már csak a vérontás adott némi enyhülést a lelkemet gyötrő kinn ellenében.
-Köptem! a nyál mint bomba zuhant a mélységbe, miközben lent az utca repedezett kövezetén már a gyomok törtek elő, diadalmuk visszafordíthatatlannak látszott. -Győzelem volt ez tagadhatatlanul, a természet vissza kívánta hódítani, ami egykor az öve volt és a jelek szerint ez elkerülhetetlenül összejött neki.
-Mit nézel? lépet hozzám a némber, a hangjából elégedettséget vettem ki. Úgy tűnt, nem csak én vettem észre, de ő is felismert, és valamiért még beszélgetést is provokált.
-A múltat. fintorogtam, kezeim ökölbe szorulva, szinte folyamatosan önmagam nyugtatgatva csak számolgattam, hogy ne zúzzam szét azonnal a koponyáját.
-Nincs abban már semmi látnivaló, az idő megette.
-Meg?! firtattam, messze nem kedvelve, hogy az időre fogja a saját hibáját, talán hibánkat.
-Miért, ami elmúlt annak vége. jelentette ki, miközben igyekezett a szemeimbe nézni, tettem róla ne jöjjön össze.
-Kétféle múlt létezik, az egyik amire emlékeznünk és egy másik, amiről azt kívánjuk, bár csak meg se történt volna. Nos te számomra az útobiba tartozol, azzal a ki.aszott vasárnappal együtt.
-Gyűlölsz még mindig. konstatálta szomorúan, talán a szomorúsága még őszinte is lehetett, viszont kurvára nem érdekelt.
-Igen, és magamat is, mert voltam olyan hülye, hogy hittem neked! köptem a szavakat, a több éves seb, amely eddig is gennyedzett, most felszakadt és meglehet ez a pillanat kellet hozzá, de pisztolyomért nyúltam és a halántékomhoz szorítva elsütöttem, végül is a pisztoly volt ebben a világban az egyetlen dolog ami minden mondat végére pontot teremtet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése