-Hosszú utat tettél meg, megérdemled az igazságot, bár nem fogod szeretni. A rideg, sima, tükör és fényes terembe a hang gazdáját még nem lehetett látni, de a kalandor már nem volt annyira biztos, hogy látni szeretnél, talán éppen Istent.
Nem mert megszólalni, egyenlőre hallgatott, a múltba révedt, a múltba, mikor megszeretett, beleszeretett egy egyszerű lányba, egy egyszerű pillanatba, természetesen egy felettébb hétköznapi helyen. -Várt, türelmes volt, mást nem is igen tehetett, miközben egyre inkább undora volt a lesimult, tiszta és mégis fagyos csarnoktól, melynek falai dísztelenek és ez által nagyon is kifejezővé váltak.
-Egykor az emberek cél nélkül is tudtak élni, majd kitalálták a reményt és elkezdték építeni, eleve pusztulásra ítélt elefántcsonttornyaikat, még az isteneket is megszégyenítőn. a hang sok irányból tódult és Markot az üresség simította meg, lágy szellemkéz gyanánt.
-Elárulom, te azért küzdötted végig a kies-völgyként ismert, egykor paradicsomot, hogy ráébredj, semmi értelme nem volt az egésznek, mivel az életnek sem létezik értelme. Nincs jövő, nincs csodás megváltás, sem pedig mennyország, és természetesen az emlékek sem léteznek, csupán a remény nevű vírus támpillérrei.
-Vírus?! Vágott az ismeretlen ismerős mondandójába Mark, számsorok ugrottak be, és valahogy a genetika. Nem lázadt, csak nem akarta tudomásul venni a teljesen egyértelmű tényt, a világ csak van, és a perc létezésén kívül minden csak illúzió, egy világjárvány, koszos emlékektől körülbástyázva, jelent, múltat és jövő hazugságát teremtve.
-Miért, mit gondoltál?! A hangban nem kevés irónia is lapult, azt üzenve, a szerelem, a megváltás, megbocsájtás, erkölcs és elvek, mind-mind csak egy komisz kölyök játékai, és az első igazán édes csók is egy orbitális hazugság, miként maga a halhatatlanság is.
-Talán a reményt. Sóhajtotta a férfi, karabélyát kiejtve kezéből, igazából immár nem sok hasznát vehette. A fegyver ütemes visszhangot keltve, egykedvűen adta meg magát a gravitációnak, és messze nem gondolkodott a lét és létezés különbségein.
-Pedig, az az egy nincs, már mint a remény! Jött a kíméletlen válasz, szinte azonnal...
A vascső fák az ég felé ágaskodtak, vihart, villámot kívánva, persze a Kies-völgyben, ez csak kéjes álom maradhat, egy takaró nélküli szeretkezés natúr őszinteségével. Mark kopott test-páncélzatába a szürke felhők ocsmány árnyai közepette, nem az előtte álló akadályokon gondolkozott, hanem a MIÉRTEKEN, azon a miérteken például, hogy vajon, miért lehet összetörni a szívet, és miért is törik az emberek össze, miért érzi az egyik, hogy immár vége, miközben a másik azt hiszi most lép be az örök élet birodalmába, mosoly, csók és ölelés kíséretében. -A szél nem erőltette, az idő a délutánt nyalta ocsmány csúszómászó gyanánt, miközben az álmok lassan aláhulltak piciny táblák formájában, melyek milliónyi darabra törve a repedezett talajon az elmúlást demonstrálták egyértelműen.
Nagyot nyelt, oldalán pengéje, az élt elektromosság élesítette, karabélyában robbanótöltetek biztosították az átjutás lehetőségét, miközben a völgyön túl ott magasodott az a hatalmas építmény amit se éj se vihar nem tudott eltakarni, delejes fénye, istent, univerzumot szimbolizálva, a világmindenség közepének számított, miként a galaxisoknak a fekete lyukak.
-Egy CSÁNYON, nem tudni ki nevezte el, de a dombról jól kivehető volt a géplény, aki vagy ami hernyótalpain gördülve puhatestűekre vadászva, vörösen parázsló szemeivel még a fémen is átlátva, nem nagyon adott esélyt az elrejtőzésre, talán éhes lehetett. -Mark nem, és nem is félt a közel medve méretű szörnyszüleménytől, fegyverzete szükségszerűen megfelelt a győzelméhez, és valahogy a lény sem kívánta a kalandort vacsorának, mert ugyan látta a férfit, de inkább tovább verekedte magát, talán egyre növekvő intelligenciájuknak köszönhetőn ő maga vont a le a következtetést, most nincs esélye.
Elindult, az utolsó álom meghódítása céljából, és talán a kulcsért, azért a kulcsért amely mindent kinyitva megadja az ok és okozat törvényszerűségeinek logikáját, az elvont maszlagok és inkarnációk ködfellege helyett. A csizmája kagylóházakat tiport, egy rozoga lemezt, pókok falatozták és távolabb, már az útról alig látva, beleveszve a szürkeségbe egy kibelezett android hevert, némán tátogva valami programhiba miatt, még nem akarva meghalni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése