Egy Lehetséges Jövő

 Volt idő mikor folyamatosan azt harsogta a Föld domináns faja, hogy NINCS KLÍMAVÁLTOZÁS és az emberiség által felszabadított illetve kiengedett üvegházgázok semmilyen befolyást nem gyakorolnak a természetre.
 Ez volt, mert a nemlétező éghajlatváltozás menekültjei, háborúkat eredményeztek és a szuper-viharok nem csupán a filmek szereplőiként debütáltak, ma már a rideg valóság, anno Katrina keretében történt a természet igazi bemutatója és onnan már nem volt visszaút!
 Ironikus, de az utolsó pillanatig tagadták a változásokat, volt ki érdekből, hiszen így nem kellet átállni, átalakítani dolgokat és akadtak kik falták e üzleti érdekeket, a körítés tökéletes volt...
-Lobi-érdek! ez volt a tagadók fő vesszőparipája, ám a valódi lobi az volt, hogy nem kellet semmin változtatni és közben pocsolyává sorvadt egy Balaton nevű tó...

 A szirénák rikácsoltak, az égen egy szupercella rajzolódott ki, és csak percek kérdése volt egy tornádótölcsér megszületése. A férfi a gázra lépett, az elektromos járgány meglódult, miközben a fedélzeti számítógép elemezve a helyzetet, komisz közönnyel tájékoztatta John S. Trenwood-ot, hogy nem fog biztonsággal hazaérni, így javasolja a F-21 kódjelű óvóhelyet. A negyvenes, kimerül férfi, aki az elszeparált zónákon kívüli területek védelmi tisztjeként egy huszonnégy órás szolgálatot tudott maga mögött, nem kockáztatott, a bunkert célozta meg.
Eközben a kertváros házai saját intelligenciájuk alapján elkezdtek a mélység felé süllyedni, a hidraulikus lábak engedtek, s mikor a ház a talajszint alá merült, vaskos acéllemez csúszott az épület fölé, teljes biztonságot nyújtva a tombolni készülő természettel szemben.
 Ez volt a jelen, a modern világrendszer egyik luxus szigete, melynek meglétét csak a véderő tudta fenntartani, a betörni készülő kirekesztetteket ugyanis ők tudták csak  távol tartani. -Itt a házak, a városka egésze egy biztonságos rendszerként összeállva védelmet biztosított a településen élőknek, kiegészítve néhány óvóhellyel, mindenre felkészülten, ám kint az aknamezőkön túl az emberek csak a szerencséjükbe, barlangokba vagy a lerombolódott régi városok maradványaiba reménykedhettek, hogy túlélnek egy-egy több napig is eltartó viharhullámot.
 Igen, a civilizáció két részre szakadt, az egyik az új városok lakói, és a nagyobbik hányad, akiket magára hagyott a társadalom, és, hogy ez ne változzon és csak annyi ember éljen egy-egy okos-városba amennyit az eltartani képes, úgy munkahely, mint minden más szempontból, ezt a stratégiai tervet szolgálta a véderő. Persze voltak tervek, hogy a planéta újra egységes legyen, ám amíg a természetet le nem csitítja a tudomány, az egész hiú ábránd.
 Megérkezett, az F-21 parkolójába hajtva, mely bár nem volt fedve, de a talajszint alatt helyezkedett el, a szél így a betonplacc felett süvítve el, némi biztonságot kínált a járműveknek.
 Johnt nem érdekelte a kocsija, szaladva rohant a óvóhely bejáratához és rácsapott a nyitógombra. A vaskos ajtó félrecsúszott és a férfi belépet egy zsilipelő helységbe, ahol a letapogatok ellenőrizték kilétét és, hogy van e fegyvere. Volt, de engedéllyel, így néhány pillanat múlva, miközben a bejárati ajtó döngve záródott, egy újabb kapu nyílt és John beléphetett az F-21 felső szintjére.
 Néhányan voltak, megrögzött médiafigyelők, mert ez a színt teli képernyőkkel és ülőhelyekkel a híreket lehetett figyelni, a halántékcsatlakozó vagy a szemüveg, fülhallgató mindenki rendelkezésére állt. A férfi mivel fáradt volt nem időzőt fent, és a mínusz harmadikra igyekezett, az alvókapszulákat kívánva, remélve átpiheni a természet tombolását...