Pusztulás Után

 Dögletes február izzasztó meleggel köszöntött, persze ez nem volt új, az ember hazavágta a klímát is, mint az egész planétát, csak hogy teljes pusztulást okozhasson.
 Most a bunkereké volt a világ, mélységi városok, kotyvasztott élelmiszerek a munkásrétegnek, és a jövő reménye, hogy egyszer talán helyreáll a bolygó klímája, és a vírus-fertőzöttek is kipusztulnak, mint sok fafajta, a kamerák közvetítette képeken látva, hogy előbb elszárad, majd elkorhad és végül porrá válik, miként majdan az utolsó ember is.
 Rohadt egy világ volt, és a katonák sorsa sem volt sokkal szerencsésebb a munkásokénál. Igaz nekünk normális élelmiszer dukált és akadtak a város nyújtotta kiváltságok, ám ha hozzávesszük, hogy mikor kint vagyunk a szeszélyes időjárás uralta felszíni világba, ahol a fertőzöttek csak a kaját látják bennünk, már nem is olyan rózsás a helyzetünk.
 Persze ki kellet menni, nyersanyag begyűjtés, túlélők felkutatása és a lényeg, a néhány energiaforrás üzemelésének biztosítása, mert bizony a bunkerek is az erőművekből kapták a létezés egyik kulcsát, a villamosenergiát. S ugye az ilyen telepeket védeni kellet a dögöktől ami messze nem volt kis feladat. Az egyik erőmű úgy esett el, hogy a kritikussá növekedett fertőzött tömeg, a tűzerővel szembe is bedöntöttek egy falszakaszt és szörnyű vérengzés közepette hazavágták az erőművet. Mert hiába a tűzfegyverek, a lőszer kifogy, a raktárak kiürülnek és gyakran a kardok a fő fegyverei a fegyvereseknek, mert a lőszer egyenlő az arannyal, sőt.

 Voltak próbálkozások beindítani hadiüzemeket, de ahhoz alapanyagok is kellettek és bizony annyi katona, na meg munkás sem létezett, hogy a bányától a gyárik, a szállítást is beleértve működtetni lehessen. Az egyik módi az volt, hogy egy hét bánya, majd szállítás és végül lőszer vagy ami szükséges gyártása. Ám a dögök mivel védeni egyszerre csak egy területet tudtunk, mire a nyersanyag eljutott a gyárba, a gyár megszállva és jelentős kárt szenvedve, hétről hétre többe került e módszer fenntartása. De működnie kellet, működni, mert ha megáll az élet, csak idő kérdése és összeomlik a lenti, elvileg biztonságos világ. -Ráadást, nem elég a fertőzöttek, a természet is oda-oda csapot, hol vezetékeket tépve le, hol egész gyárakat törölve le a térképről, a 4-500km széllökésekkel.
 Ez volt a Föld, az emberek alkotta világvégét követőn, melynek során a becslések szerint 5 milliárd ember pusztult el, vagy lett fertőzött, egy készakarva kiengedett vírusnak köszönhetően, hajrá világjárvány! -Elmúlt, eltelt jó tíz esztendő, és miközben minden és mindenki a túlélésér küzd, egy dolog a feledésbe merült, a jövőbe vetett bizalom!

 Emlékszem, egy gyermekeket szállító vonatot védelmeztünk, az egyik erődvárosból a másikig, a vonatok voltak a legbiztonságosabbak. Jól páncélozható, a védelme is remekül kiépíthető és a hatalmas gőzösök úgy tolják le a sínekről az őrjöngő hordákat, hogy szinte öröm nézni.
 Ez nem egy új dolog, ahogy rájöttek a védett helyen élők, hogy bizony a kinti dolgok igenis szükségesek, a közlekedést a vonatokra hárították, ma már a végállomások a föld mélyén találhatók, az ember kiépítette ezt az infrastruktúrát, a legpraktikusabbnak ítélvén ezt a szállítási módszert.
 Praktikus még a mai napig is, de azt a szerelvényt akkor nem tudtuk megvédeni. Az ellenség ugyanis nem a dögök voltak, hanem egy a felszínen túlélt fosztogató csapat, kiknek fegyverzete vetekedve a miénkkel, előbb kilőtték a mozdonyt, ami sírva vísitó fémhangok közepette felrobbant, mindent halálin megtáncoltatva, s mivel a barmok élelemre számítottak, majd mindenkit lemészároltak, mert bizony élelem nem igen akadt. -Az utolsó percekben érkezett egy felmentő, páncélvonat, mely gépágyúi és aknavetői végre megfékezték a támadókat, ám ekkor már késő volt, a 200 gyermekből 50 maradt életbe és közülünk is csak egy tucatnyian. -Szomorú emlék, szomorú, miként az is, hogy ember embernek farkasa...