Haladás

 Vastagon borította a utcát a hamu, a hamura vakolatdarabok, és a vakolatdarabok között a gaz tőrt elő, az élet furcsa jeleként a halottvárosban.
 A katona lassan lépdelt, nem akart belegondolni, hogy a több centinyi hamu valamikor embereket takart, most az utat. -A világ elszabadult, pontosabban a Föld élősködői, az emberek, rohadt, kegyetlen és céltalan világégéssel törölve el milliárdnyi ember álmait.
 -Ez volt, mint múltidő, csak az emlékek és a nyomasztó atmoszféra a felperzselt bolygó, a nukleáris tél alkonya és a szállingózó pelyhek groteszk tánca az enyhe szellőbe. -Kár volt filozofálni, ami történt megtörtént és már sok év nyomasztja a túlélőket e pokol mindennapjaiban, ahol a katonáknak sem volt könnyebb, mert mindenki katona volt, mindenki az élelemért, biztonságért és az erőforrásoké harcol. Ráadást a a többség a hadsereget okolta a világvégéért, és hát a tűzerő is csak behatárolta a létezést, mert bizony sok lúd, még mindig disznót is győzhet.
 Persze akkor ott a kérdés, miért a feltűnő páncélzat és és miért nem valami álca, a válasz egyszerű, a hadsereg, már ami maradt egy rendé alakult és célkitűzésként a rendet teremtést, mint új lehetőség tűzte zászlajára. Ehhez viszont, kell a tisztelet, olykor a félelem, és természetesen az egyenruha, az egyen páncélzat demonstrálta ezt.
 Na igen, arról nem is beszélve, hogy a vértezet sok katona életét mentette, a kisebb kaliberű lőfegyverek nem ártottak és a pengék ellen is remekül védelmezte viselőjét. Ma egy katona túlélése függ páncélzatától és saját magába vetett bizalmától, mert hibázni könnyen lehet, és akkor a vértezet is csak egy megkerülhető valamivé válik, mint egy félig kész kerítés.
 Furcsa és sok ellentmondás, pedig ez a valóság, és elmagyarázni szinte lehetetlen, mint azt tudni, ki is leselkedik a még magasodó, beteg épületek ablakaiból. -A katona aki hadnagyi rangot viselt és a EGYSÉG katonai-rend vasmarok szimbólumát, nem e félholt metropolisba tartott, ám útja átvezetett és a kerülést több okból mellőzte. Nem azért mert így biztonságos, inkább azért, hogy mielőbb elérje a számára kijelölt, megerősített települést, tudván az ottaniak kérték a rend védelmét, és ilyenkor nincs visszaút, csak is előre. -Mert bár a cél a rend helyreállítása, a katonai csoportok melyek rendeket alkottak, csak kérésre jelentek meg településeken, volt dolguk ezen küldetések nélkül is, rengeteg banda fosztogatta a vidéket, volt kiket levadászni, akadtak a gonosznak kifogyhatatlan hordái jócskán.
 Megállt, a félelem bűze még nem környékezte meg, az oldalán viselt elektromos penge nyugalmat sugallt, és a mozgásérzékelős karabély nem jelzet veszélyes mérvű mozgást a közelbe, csak valahogy az este sietett, mintha csak pénzt kapott volna remek alakításáért. -Sóhajtott, a szűrő élvezhető levegővel ajándékozta meg, hiába már ez is előny, e korhatag világba. Már csak az a ford maradvány bámulta nyíltan, mely előtte az út közepén kibelezve, színétől fosztottan, hírnökként magasodott. Na nem csak az égés emlékeként, hanem egy helyi banda területi határaként is. Igaz ez a katonát nem igen értette, ostoba dolog lenne, egy városi galerinek egy páncélos katonára rontani, mert még ha mindenki katona, hát akadnak az átlagnál különb fegyveresek, és John Wind úgy érezte a múltja feljogosítja e nagyképűnek tetsző kijelentésre. Végül is a karabélya csövén száznál több vonalka jelezte a legyőzött ellenfeleket, beképzelten néha ásznak is szokta magát emlegetni baráti közegbe. -Persze túlzás volt, hisz jó néhány taknyos kölyök volt akik kezében fegyver kerülve istennek képzelték magukat ezen istentelen világba, igaz rövid úton mentek a pokolból, egyenest egy másik pokolba, már ha létezik egyáltalán.
 Gondolkozott, vajon letelepedjen-e egy zúgott keresve az éjjel beállta előtt, vagy folytassa az útját, ugyanis néhány injekció és a frissesség topra röppenne. S a romok városa nem töltötte el csábító varázslattal, és a bandajelzés sem túl biztató, még akkor sem ha nem félt.
 Hamuban állt, élő emberek emlékeibe, melyeket a hó hol belepet, hol a szél tova táncoltatott, az itt élők tüdejébe költözvén, mint valami fránya kísértet. -A világ groteszk volt, miként ha nem volt elég patkány vagy vad, hát az ember, az embert zabálta fel, vadállati módra.
 Látott enni embereket, látta mint egy szerencsétlen daraboltak, vacsorára szánván, nos akkor még mielőtt a hányinger eluralkodott volna rajta, a sorozatlövésre állított fegyvere brutális halálosztásba kezdett.
 Persze ha úgy nézzük a túlélésért az ember mindent megtesz és olykor minden határ áthágható, legalábbis ez az íratlan törvény e történelmen túli világba. -John megrázkódott, nem akarta a gonosz emlékeket és nem akarta ezt az elfuserált világot. Ám nem ő volt a teremtő, és nem is rendelkezett olyan erőforrással, hogy egy jobb valami alkothasson, még a génsebészek is csak torz, pusztításra alkalmas kreatúrákkal rukkoltak elő, a megváltás még váratott az élőkre, miként az út is hívogatón a katonával szemezett, haladni kellett, a lényeg a mozgásba rejlett, miként maga az élet...