Utolsó Randevú!

 Egy pillanatról álmodtam, egy olyan pillanatról amely sosem múlhat el. Persze mint minden az életbe mulandó, semmi nem állandó, csak a cél ami nem mindig a megváltás, mert a halál az egyetlen ami elkerülhetetlen.
 Hátradőltem, a pad a fák árnyékába pihent és így a napocska kíváncsi sugarai nem igen találtak meg. De ha még is rám találnának valamely véletlen folytán az sem gond, nem bujkáltam előle.
 Furcsa az élet, egy nőre vártam akit most fogok valójában először megpillantani, hol ott már fél éve levelezünk. Nehéz másodpercek közelednek, itt már nem lehet elbújni, kihátrálni.
 A járókelők többségét nem érdekelte, hogy a padok egyikén a kora délelőttbe egy ember üldögél, nem az egyetlen voltam és az idő is percről percre kellemesebbé változott.
-Bár sikerülne! sóhajtottam, és összeszoruló gyomrom és egyre hevesebben dobbanó szívem az idő közeledtét sejtette.
 Pillanatok lehettek hátra és pillanatokon múlhat, hogy egy boldog kezdett vagy egy szomorka elköszönés lészen osztályrészemül. Ötven százalék, ám ilyenkor ez nem jó statisztika. Az ember a boldogságra vágyik és arra, hogy legyen kit megöleljen és legyen ki őt is őszintén karajaiba zárja. Álomvilág, na ott úgy történnek a dolgok ahogy lenniük kell, persze, hogy mi is a helyes és mi az aminek valójába történnie illene egy relatív fogalom, mert az egész csupán nézőpont kérdése.
 Volt fényképem, kaptam tőle és amit láttam számomra teljesen megfelelt, és bár szerettem volna róla képzelegni, nem tettem. Szégyelltem volna magam, szégyelltem volna és nem lettem volna kellő tisztelettel iránta. Ha isten is úgy akarja nem kell képzelegnek, fantáziálnom, hanem egyszerűen csak boldognak lenni vele.
 Szép gondolatok, de tény, még az ő véleménye oly rejtély számomra amit csak akkor tudok meg, ha majd a saját szájából hallom a választ. S miközben rá vártam a mobilomra tekintettem és a hírfolyamra érintve az aktualitásokat böngésztem.
-Szia! egy női hang ébreszt fel a hírek olvasásából. Ő volt és a képek nem hazudtak, csodálatos volt és pompás alakja egyből rabul ejtett, miközben láttam cinkos mosolyát, tudatván velem, tudja mire gondolok. Bár nem gondoltam semmire, a lélegzetem is elakadt és a fejem úgy kiürült, hogy még a bemutatkozás is csak egy bénázó kapkodásnak tűnt.
 A virágot átadtam, mely ez eddig a padon várakozott, velem együtt erre a csodás minutumra.
-Köszi. mosolygott és puszival illetett, s már is tinivé válva fülig pirultam, szinte azt sem tudtam hol vagyok!

 A bomba kioldódott, a repülő oly magason volt, hogy szemmel nem is lehetett látni. Ám ahogy a halálos szerkezet egyre gyorsulva, hallgatva a gravitáció hívó szavára a föld felé száguldott, az idő sok ember számára az utolsó másodperceket engedélyezte.
 Benne volt a hírekbe, benne volt, hogy nukleáris csapással fenyegette két nagyhatalom egymást. De ez mindig is így volt, hiszen az emberiség csak Japán ellen vetett be atom töltetett emberek ellen.

-Nos mit gondolsz? kérdeztem a kedvest, igaz ez már annyira felesleges volt, mert egymást átölelve mindketten a lélegzetvételeket és a boldogságot éreztük, a pillanatnak éltünk!
 A pillanatnak! a villamás minden tekintetett magára vonzott és a növekvő gombafelhő minden elárult, mindent és aki látja valószínűleg a sorsát is.
 Nem tudtunk mit csinálni, szerintem mindketten tudtuk ennyi volt és a bámulgatás vagy a menekülés helyet amilyen szorosan csak tudtuk egymáshoz bújtunk. Aztán jött a lökéshullám és a hő...

 A nukleáris csapás mindenkit meghökkentett, és a várttal ellentétbe nem érkezett válaszcsapás! A világ a bűnös népre figyelt és még mielőtt felperzselhette volna a világot saját elmebeteg érdekei végett, a saját lakóssága rohanta le a vezetést, a bűnösök a pokolba indulna. Ám az a nagyváros milliós áldozatait már nem hozhassa vissza. Sajnos már nincs visszaút, a történelem egy újabb sötét folttal gyarapodott, amit az emberi kapzsiság motivált.