Ha egy kies szigeten lennék, nem gondolkodnék. Egy dolgom lenne, küzdeni, hogy túléljem a mindennapokat. Semmi extra ötlet, csak az ösztön, hogy éhen és szomjan ne haljak.Ám nem egy szigeten vagyok, vagy is, lehet szigetnek is nevezni a földrészt ahol élek, minden nézőpont kérdése.
Délelőtt volt, a szél makrancosan fújva hajamat borzolta, csak hogy ingereljen. A kőtömb amelyen ülők hűvös volt és a valóságba igyekezett tartani.
De ki akar a valóságba lenni, mikor csak hazugságot kapok. Mikor a legtöbb ember maszkot visel és minden szava egy kitalált valóságba igaz, mert itt nem.
Nem vagyok boldog, és ha lenne ki meghallgatná bánatom el is mondanám. Viszont itt a kicsiny hegyről letekintve az erdőn túli falura, nem volt ki fülelne, tán csak isten. Bár az is igaz, minél jobb próbál lenni az ember annyival több leköpésbe részesül.
S van az a mondás, hogy csak a gyáva ember támadja a gyengébbet, attól ez nem hoz magával semmi pozitívat. A megalázottság nem múlik el, és a rosszindulatú emberek sora kifogyhatatlan.
Felálltam, a látkép pazar a szél szeszélyes menyecske és az égen az enyhén szürke felhőcskék alatt madarak röpködnek, élik életük, teszik mit ösztönük megsugall.
Magam is a tettekre gondoltam és egy lépést előre lépve a szirt szélén álltam. A lábaim a peremen, azon túl pedig a húsz méteres szédítően hívogató mélység.
Féltem! hazudnák ha nem. Régtől gyötört a tériszony és ez most gyomorszorítón körbeölelt, még a levegőt is szaporábban szedtem.
-Léptem!!! a hányinger hirtelen jött, a a félelemtől minden izmom összerándul és miközben szemeim nyitva voltak semmit nem láttam, csak az a kínos-félelemszagú érzés létezett...
A sötétség sosem szűnik! A pokol olykor mennyország, már mint az élethez mérten. Azt hiszem, nekem jobb itt a mélyben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése