Feléledés?

 Igyekeztem másra gondolni és igyekeztem a fülemet befogni. Rémes éjszak volt, mint minden éjszaka s mikor bezárásozik az ember egy pince sötétjébe ahol még a levegővételtől is fél, nem igazán tudja az életnek mi is az értelme.
 Túlélés, de ez már kevés, miként a veszettek egyre több és több fertőzöttel gyarapodnak, a kormány bunkerokba húzódva, néhány erődé alakított laktanyából szórják az olaj-levegő bombákat, ami mindent elhamvaszt legyen élő vagy épület vagy fertőzőt és egészséges.
 Még két hete azon voltam, hogy randira csaljak egy csinos lány, ma azért imádkozok, hogy ne törjék be a pince ajtaját. Ijesztő, és ahogy a semmiből kirobbant a járvány és a kórság megállíthatatlanul falta fel a városokat, már tudtam soha többet nem lesz randevú.
 Egyszer volt, olyan volt mint egy álom. Mondják az ideák nem léteznek, hát nekem még is szerencsém volt, mert összetalálkoztunk.
 Nyolc napja volt, s miközben pont e derűs tavaszon érte el a nyavalya városunk, mi ezzel nem törődtünk. Nem volt miért, a város vezetése egy helyi milíciát hozva létre elzárták a város összes bevezetési útvonalát.
 Mi csókolóztunk, és ahogy testünk egymáshoz simult egy félreeső parkban, csak a pillanatnak élve. A veszettek is, a csatornáról elfeledkezve a vezetés, az egyik másodpercbe még a csodák világába jártál, a másikba a pokol elevenedve meg a borzalom köszöntött a városunkra.
 Nem akartunk elválni és nem akartunk a halál országába utazni, ám azokat az órákat már nem mi irányítottuk.   Szaladtunk, volt mikor egy sérültet hagytunk hátra és volt mikor szerelmem.
 A metróhoz vezető lépcsősornál ragadták meg és ahogy a fogak a testébe téptek és ő kétségbeesetten a szemeimet kereste, én kezét engedve futottam tovább...
...a ceruzát letettem, egy mély lélegzettet véve felhúztam a kakast. Egy régi forgótáras volt és az utolsó golyó már csak a kiszabadulására várakozott.
 Vártam, a csillagos égre gondoltam, az anyukámra és egyszerű mindennapjaimra. Nem voltam extra és bár álmodoztam, hogy hős leszek, csupán egy gyár sokadik alkalmazottja voltam.
-Hamburger, de jó lenne. Ám miközben lehunyva szemeim a csók ízét próbáltam felidézni az üvöltés és a fa hasadó hangja csak egyet jelentett, elérkezett az én hőstettem minutuma.
 A fegyvert a halántékomhoz emeltem, szemeim csukva maradtak, az üvöltések pedig egyre közelebbről hangzottak...

 Nem tudom van e mennyország és azt sem, hogy mi való és mi illúzió, egy biztos az ég kék és a felhők alatt madarak röpködtek. Egy tisztás volt, távolabb egy erdő magasodott és a szél friss illatokat, a tavasz illatát hordozta.
 Nem tudtam mit csináljak és azt sem, hogy ki is vagyok én igazán. A nevem Tom ezt tudtam, de többet nem! De ekkor a sajátos meghittséget egy eszelős üvöltés törte darabokra.
 Ösztönösen a hang irányába tekintettem, és vagy egy tucat emberforma alak rohant felém semmi jót nem ígérve.
-Szaladj! kiáltott egy lány, aki nem messze attól ahol álltam egy dombocska tetején állt és kezében egy puska pihent. Ám miközben én ösztönösen felé indultam a puska hamar életre kelt, egy dörrenés hangzott és minden sötétbe borult.