Bizánci-kör

Első fejezet

Nem a szendvicseiről volt híres a Bizánc, igazából az ember azt gondolná, hogy görög vagy török ételeket kínálva csalogatja a vendégeket, de valójában csak egy egyszerű kifőzde volt, ahol néhanapján még gyros is lehetett kapni. Nem volt túl forgalmas helyen, ám maga az épület több mint kétszáz esztendeje ,magasodott a Dunára kacsintva. A hely annyira furcsa volt, egy német városka balkáni hangulattal és angolos eleganciával ötvözve, egy meseországba illő helynek tűnt. Ám nem meseországba volt és a kifőzde, jó a cégtáblája szerint étterem több volt mint aminek látszott. Persze igazából minden több mint aminek látszik, legyen az tárgy vagy éppen ember, az csak másodlagos, hogy melyik irányba is csúszik el a mérce. -Ben, mert itt így hívták sokat nem tűnődött a Bizánc megítélésén, mi több a dolgok mélyebb értelmezésével se foglalkozott, látszólag lekötötte, hogy tökéletesen panírozza a csirkemelleket amit majd kirántva, a vendégek nagy nagy élvezettel el fognak fogyasztani. Nem volt remek munka, s bár a húszas éveiben járó srác úgy képzelte, a valóság kicsit még is más volt, ám pozitívum, aki betért az étterembe messze nem várt csodát, s ha véletlen még is megtörtént, hát az ünnepnapnak is mondható volt a Bizánc életében. -Ma kedd volt és délelőtt, a járvány miatt nem nyüzsögtek az utcákon és mivel ez a hely annyira nem volt mérvadó, a nyitva tartást sem ellenőrizte senki, valahogy képtelenségnek tetszett, hogy itt valaha is tumultusra kerülne sor. Ezt az idős férfi is tudta, aki inkább nem nézte Ben ügyködését, inkább a múltba révedve Konstantinápoly falain magasodott, kezében vértől csepegő kardal és reménnyel, hogy a Magyarok megindulnak az Oszmánok ellenébe miközben az Úr 1453. esztendejét írták a kalendáriumok és tán a ágyúzástól a falak tövébe bujkáló krónikások...

 Igazából a Rigómezei csata után a jobb stratégák gyanították, hogy most már a Kelet-Római birodalom fővárosa lesz a török következő célpontja, majd mikor megépült a  Rumili Hisszár a Fekete-tenger melletti erőd, közvetlenül a főváros szomszédságába a dolog egyértelművé vált. Persze a politika mindent megpróbált, a Római püspöktől egész a kereskedő államokig, de nem sok sikerrel. Arról nem is beszélve, hogy az arany ami inkább a falakra kellett volna a törököknek küldte a császár, remélve elkerülheti az elkerülhetetlen, két levágott fejbe került e kísérletezés.
-Csend lett, úgy tűnt a oszmánok kifáradtak, a pénzéhes Orbán ágyúját meg vélhetően újra próbálták tölteni, hogy kénköves mennykő csapjon mindkettőbe.
 A férfi haragos volt, a Hagia Eirene viszont nem törődve a hangulattal, istentiszteletre hívta a megfáradt harcosokat és az Istenbe reménykedő rómaiakat. Agenor nem mozdult, hithű ortodox volt, ám ezek a viharos napok, a tavasz szeszélye és a folyamatos lárma mely a török táborból visszhangzott, nem késztette lelke megnyugtatására, sőt inkább kitörni szándékozott, hogy csatába elesve túl legyen mindenen. Nehéz volt ez, az élet sosem könnyű, az étel kevés és a víz poshad, ez volt a férfi filozófiája, pláne most, mikor a birodalom léte volt a tét.
-Sebesülteket ellátni! zenget egy parancs, sok parancs csendült, ám e hang csak egy emberé lehetett, a védelem egyik nagy alakjáé, Giovanni kapitányé aki  Genovaiak parancsnoka a császár jobb keze és majd mindenki példaképe volt. Kalandor hírébe állt és talán az is volt, ám ez egyszer az igaz ügy mellet tört lándzsát áldassék érte az Úr neve. Nem voltak barátok, a kapitány-főparancsnoknak is megvoltak a tervei és Agenornak is, és ugyan más-más volt a motiváció, a cél azonos, megvédeni mindenáron Konstantinápolyt.