"Sötét időkben sötét dolgok születnek,istentől tökéletes(?) vagy csak a halál.
Menekülünk, az élet erről szól,
teszünk dolgokat, hogy a halált feledjük."
Egy tükör volt amely világoskéken hullámzott. Hihetetlen és bizarr volt egyszerre.
Nem nagyon érdekelt, hogy került e "csillagkapu" az elhagyott fészerbe, egy biztos, tegnap még nem láttam, de most van és derengőn lidércfénybe ültette a helységet.
Töprenghettem volna, sőt ha eszem lett volna a futást választom, de nem, nekem a kékség tetszett és bűvölve bámultam és azon agyaltam, vajon hová vezethetne, ha átjáró lenne.
Persze ez a tükör egy levesestál méretűn nem igen szolgálhatta az átjárást. Ám zseniális ötlettől vezérelve egy ceruzát kaptam elő és óvatosan megérintettem a kavargó kristályszín miazmát/ vagy plazmát(?)
Egy szó vagy száz, kavartam a hullámzó a gravitációval dacoló folyékony masszának tetsző valamit, és vigyorogva örvendtem ahogy a világos színű egyre fényesebb lötty beragyogja a fészert. Misztikus pillanat volt az biztos, egészen addig míg a kék nyavalya tovább éledve fel nem siklott kígyó gyanánt a ceruzán, majd feltolakodva a kezemre immár ő uralkodott, oly annyira, hogy a következő percbe már kristályszoborként dermedtem álltam, és bár lélegezni sem bírtam a szívem sem vert, valahogy még is éltem.
Üvöltöttem volna, a szoborlét kínos és félelmetes volt. A pánik hullámai a torkom szorongatta és miközben mozdulni akartam a dermedt lét tovább fokozta a rettenetem.
Nem nagyon gondolkodtam, de szökni kívántam és összpontosítani próbáltam. A kettő keresztezte egymást, de most távolról sem filozofálgattam, a másodpercek kezdtek kicsúszni és az életem megszűnni.
Erőt éreztem, a karom mozdítottam, aztán jött a fájdalom, a kezem a könyökömtől letört és én meg eldőltem és tovább törtem, aztán megszűntem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése