-Ha behunyta szemeit, könnyen visszagondolt amikor még részben szabadnak érezte magát. Csak részben, mert mindig fojtogatták a gátlások, a félelmek a rettegés az emberi gonoszságtól, de ettől még szorgos hangyaként tette amit a társadalom elvárt tőle. -Nagyot nyelt, szomorú volt, a bogyó ott volt a tenyerében, a bogyó mely oldotta a szorongást, vagy legalábbis elérte, hogy nem kellet róla tudomást venni. Ám, viszont miközben nem volt az állandó rettegés, a rohamok keretében újra és újra rákacsintott a iszonyatos állapot. pokoli volt, egy pokoljáráshoz lehetett volna hasonlítani, miközben a szíve majd kiszakadt mellkasából a vérnyomása meg az égig repült, hogy remegjen, reszkessen és a hideg ölelése verejtékbe verve gyötörje, hosszú percek tengerében, míg végül a gyógyszerek ideglenesen diadalmaskodtak.
Nem volt ez igazi diadal, az idegen dimenzióból ismét ide sodródott gigászi szörnyeteg végig tombolta magát fél Budapesten, épületeket, életeket döntve le, törve össze, míg végül a NATO egyesül légi ereje meg nem semmisítette a pikkelyes bőrű húsz méteres szörnyeteget.
Mintha valami sci-fi film elevenedett volna meg, mintha isten talán megutálva teremtményeit új lehetőségeket kínált új élőlényeknek. Ha isten volt megtehette, ha isten volt, jogosan kívánta elsöpörni az emberiséget, mely szemétdombbá változata a kék bolygót és fajok ezreit törölte el, kénye-kedve és pofit éhsége szerint. Persze jelen esetbe nem volt jelentősége, miként annak sem, éppen hol tombolt egy-egy idegen borzalom, a lényeg valójában az volt, MIKOR FOG NÁLUNK IS MEGJELENNI AZ ELEVEN ISZONYAT! -Voltak teóriák, akadtak tudósok kik a nagy hadronütköztetőt kárhoztatták, mások, támadásnak vélték az egyre sűrűben előforduló eseményeket, aztán pedig még ott voltak az egyházak és sajátos dogmáig, és már meg is telt egy egész könyv az új világvége víziókkal...
Nem lehetett tudni mikor és hol hasad meg legközelebb a tér-idő szövete és átpréselve magát a résen pusztításba kezd egy sokadik szörnyeteg.Igazából semmit nem lehetett tudni, és talán jobb is volt. Megítélni, megjósolni a jövőt kilátástalan és meddő kísérlet, miként a múlt viharaiban táncolni szintén, bár ez utóbbit az elme könnyedén megidézhette és pánikroham formájában ki is tombolhatta magát, miként a jelent ostromló idegen titánok is pontosan ezt tették, tomboltak, őrjöngtek és mikor végül elpusztították, hatalmas erőforrások igénybevétele árán, szinte garanciát jelentett, arra, hogy hamarost jön a következő iszonyat. Amy szerencsés helyen élt, a hat éve fel-fel bukkanó borzalmas lények, még nem közelítették meg otthonát, még a láthatatlan szövet nem szakadt fel feléjük, igaz ő maga is tudta, minden csak idő kérdése. Itt azért a lányt nem kezdte fojtogatni a félelem, sőt szinte várta, hogy felbukkanva az idegen borzalom, várta és remélte, hogy a szörnyeteg gyorsan elpusztítva, végre megszabadítja az életét romokba döntő betegségétől.
S bekövetkezett, egy kora tavaszi napon történt, mikor a Hold első kolóniája ünnepelni kezdte létének második esztendejét, természetesen jelentős költségeket emésztve fel. De mert a Földet az idegen dimenzióból, időről-időre belépő lények ostrom alatt tartották, a világkormány úgy döntött a bolygón túli kolóniák lehetnek az emberiség reménysége. S ha majd kellően megerősödnek, végső csapást fognak mérni a szörnyetegek anyavilágára. -Politika volt, viszont a másik világból átlépő titáni borzalom a rideg valóság. Amy hallotta a szirénákat, a tévé is élőben mutatta ahogy városát szemelve ki az idegen szörnyeteg, vad tombolásba kezdve elhozta a végítéletet. A hadsereg már úton volt, a légierő első gépei már rakétáikkal fájdalmas sebeket ejtettek a támadó lény testén, de még messze volt, hogy megadja magát. A lány összeszedte magát, a lány készen állt a végső pillanatra, és ahogy földrengés szerű lépteivel egyre közelebb ért a lény, Amy kilépve otthonából, a szembe széllel mit sem törődve a legalább huszonöt méter magas monstrumra tekintett. -Összenéztek, a metszett elképesztően nagy szemekben nem volt gyűlölet, a lányra néztek és az idő egy lehelet elejéig megdermedt. Nem voltak vadászgépek, nem voltak romokba döntött házak, pánik és menekülés, sziréna és gázrobbanás, csak a pillanat létezett.
-Rajta! mondta a lány és még egy lépést téve széttárta karjait, jelezve megadja magát a történéseknek. A szörnyeteg megremegett, majd ő is lépet, egy rezdülés alatt eltiporva a törékeny porszemet, aki az imént még Amy Ronn volt...
Végszó: Nem voltak szörnyetegek, nem volt a valóságokat elválasztó láthatatlan hártyán hasadások, de még a Holdon sem épült fel az első állandó kolónia, csak egy könyv volt az asztalom ESŐFELHŐ írta Amy Ronn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése