Percek

 Kint csepergett, a lomha fellegek lassan vánszorogtak, a másodpercek, meg furcsán gyorsan. A sugárút, az egykori sugárút, gaztól feltörve és roncsoktól dekorálva a világvége hangulatát erősítették. Bár nem kellett semmit erősíteni, a bejáratott fertőzöttek döngették, a fa már szinte szálkásra szakadt, a barikád többi része is csak idő kérdése, az időé, mely lassan lecsorog, mint az utolsó csepp vár.
 Mark a negyedikről nézte a közelgő végzetet, és a rozsdálló autók, egy távolabb magasodó iskolabusz és mindenen túl, légvonalba a főpályaudvar barokkos tornyai, ahol a sínek kezdődtek, és ha van dízelmozdony, az út is létezik, igaz már nem nekik, a percek szállva egy dolgot siettettek, és ez a halál szépen fogalmazva, valójába pedig a poklot.
 A víz még lenne, a tetőn edények, ám az étel múltidő, már kétszer is átkutatták az egész épületet, ami volt elfogyott, ami lenne, nem itt volt. -Ketten voltak, Lisa és Mark, fegyverek korlátozottak, a kardok kevésnek bizonyultak, a dögök több százan őrjöngtek, igazi végkifejlet közeledett.

 Szeretkezhettek volna, talán utoljára, csókok születhettek volna, de csak egymás mellet álltak és a külvilágot nézték, Mark elnyelve halálfélelmét, Lisa, utat engedett könnyeinek, mint kint az eső, csak hulltak némán és áztatón. A szőke tincsek most mintha megfakultnak tetszettek volna, és állandóan ott tolongott az a rohadt feltételes mód! A férfi még gondolt rá, talán egy átok, egy halovány tűzvész idézése újabb időt engedne, ám azt is tudta, még egy varázslat és ő már eszméletlen, ami a jövőt szintén kilátástalanná teremti. -Persze hogy félt, sem szétmarcangolásra nem vágyott, sem a betegség megkapására, de azt is tudta, lehet az embernek bár mely képessége, a sok lúd disznót győz elv, mindig érvényesként fog létezni.

 -Létezés(?) ez is csalfa falat az utolsó vacsora keretében, hiszen bunkerek, erődök és egyre fogyatkozó készletek jellemezik az emberiség pillanatnyi helyzetét. S az ilyen öngyilkos akciók, mint amit ők is tettek, így letekintvén a vizes aszfalton tolongó szörnyetegekkel, nem sok eredményt hozott, mi több, bár megszerezték a keresett kutatási anyagot, azzal már nem érnek sehová, nem lesz ki dolgozva rajta, talán, talál gyógyírt e katonai vírus, átkos ámokfutására.
 Ők hibáztak, letértek az útról, azt remélvén remek egy élelmiszerraktárra lelnek, egy sértetlen raktárra. -A raktár létezett és ki tudja, még az is megeshet, hogy nincs kifosztva, ám közbe a dögök felfigyeltek rájuk, és ez a ház lett menedékük, és órák kérdése a temetőjük is.

 A mozdony várakozott, a sínek megfeleltek, ám ők nem tudtak eljutni a pályaudvarig, és a jelek szerint nem is fognak!  A nő elfordult a kinti tébolytól és az elméjébe zakatoló lehetőségeket emésztette, amelynek a vége, nem a boldog befejezés naplementével, hanem a halál. -Ironikus a történetük, ő volt a harcban járatosabb, Mark egy kiváltságos lehetőséggel élt, és ez a mágia. De hiába voltak lenyűgöző képességek, mint az eleven-tűz, vagy az idő lelassítása, ez a dolog a fizikai és szellemi erőből táplálkozott, és ők már jó ideje éheztek, igaz jó ideje úton is voltak, semmit nem jelentett.
 -Mark keménynek igyekezett látszani, de egy harcost egy varázslatokkal rendelkező sosem téveszt meg. A mágusok még jobban emberek, mint az átlag, az érzéseiket nem igen tudták álcázni, talán ez az átkuk és áldásuk egy fazékba.  -Igazából, Lisa nem is biztos, hogy rájött volna, mit is érez a férfi, ha az nem lett volna annyira nyilvánvaló. A bázison mindenki tudta, és ő úgy volt, e mocskos világba nincs helye a szerelemnek, az élet valahogy még is beleszövögette.
-Egy érzés, egy megfoghatatlan és egyben átölelhető, egy öröké kitartó és váratlan meglepetéseket hordozgató. -Ez volt, és még gyermeket is szerettek volna...de sok is az a volna, a könnyek újra intenzívebbé váltak, miközben lentről a barikád halála hangzott fel, hát ennyi volt, egy élet és egy perc, tökmindegy, mindkettő elrepül, gyorsabban, mint kellene...