Az este közeledett és szerencsére az eső is megszűnt, igaz vacak kabátom, immár tökéletesen átengedte az égből aláhullt vizet. -A felhők könnyezte áldás, véget érésének tulajdonképen örülhettem, ám az alkonynak kevésbé, a fertőzöttek felbukkanása immár bár mikor megtörténhetett. A karabélyom élesítve és az imádságaim némán szálltak a fátyolt húzó ég felé, nagyon reménykedtem, hogy lelek a sötét beállta előtt egy védhető helyet, utáltam a fák tetején az éjszakázást. -Persze minden lehetőség, nem csak remény, de végzet is lehet, hiszen egy ház, egy pince, éppen úgy lehet védhető erőd, mint végzetes végállomás, egyenes út a falánk zombik gyomrába.
Mindegy, kár túlkombinálni, a végzet előbb-utóbb úgy is megérkezik, és ilyenkor jó egy, méregtabletta vagy egy, erre a pillanatra tartogatott golyó. Kemény e világba immár minden perc, és még így is, miközben már csak egy félnapi járóföldnyire magasodott a Taran erőd, semmivel sem könnyítette a dolgom. Nem, de a ragacsos sár sem, mi több, egyértelmű nyomot mutatva egy esetleges rablóhordának, mert hát a fertőzötteken kívül, ott volt az ember másik legnagyobb ellenfele, egy másik ember!
Az élet s.ar! semmi extra, ha csak azt nem mondhatjuk annak, ha nyugodtan egy védet helyen ér be a halál, bár ez itt fent, ritka kiváltság. -Ritka, mint minden ezen, emberek által hazavágott planétán. -Talán ott fent lehetett a legjobb, már mint a három űrállomáson, igaz azóta, hogy beütött a "világvége" már ők is rég éhen haltak, de legalább, nem kajává váltak, a zombik asztalán. Bár a franc sem tudja, kérdés, ott az űrbe, hogy oldották meg, ki maradjon élve legtovább, mert hát az élelem, víz és levegő felettébb behatárolt volt a számukra. Tőlük talán a Hold első bázisának lakó jártak jobban, vizet, levegőt előtudtak állítani és a mikrókertészet is nyújtott nékik élelmiszert. Igaz ezek csak a végzett előtti média reklámjai voltak, de innen lentről drukkoltam nekik, hogy legalább ott legyen egy maroknyi ember, talán a jövő reménységét képviselvén.
Hanyatló pillanatok, a nap bujkálni akart, a dögök előjönni, és számomra nem tűnt fel egyetlen fedezék sem. -Egy város romjai lettek volna elviselhetők, vagy egy magányos, robusztus épület. Persze álmodozhat az ember, akár egy harckocsiról is, a tények attól ridegek és kérlelhetetlenek maradnak, miként az álom is marad az agy sajátos szüleménye.
Egy magas fát kerestem, immár vélhetőn az lesz éjjeli szállásom, mert annyira vakmerő nem voltam, hogy kockáztassak egy sötétbe történő "túratást." -Ám ekkor mese, vagy csapda, de egy páncélos harcjárművet pillantottam meg, egy közeli domb oldalában, a külsőjéből vélhetőn, már jó ideje itt dekkolt, és talán még az első összecsapások egy fémmomentumaként, talán még fedezéket is ígérhet. Nem tétováztam, fegyverem tüzelésre készen, némi óvatosságot megtartva közelítettem meg a járművet. -A külső oké, úgy látszott nem szenvedett olyan sérülést amely kiszolgáltatottá tette volna, a véleményem, persze csak találgatás, üzemanyag hiánya végett fejezte be pályafutását.
-Beszóltam! miközben felkapaszkodva a masinára, felrántottam a torony oldalajtaját. -Remek volt, életnek semmi jele, a torony 22mm ágyúja ránézésre sérüléstől mentes, már csak a jármű többi részét kellett felfedeznek. -Komisz és veszélyes feladat volt, a dögök is meghúzhatták volna magukat a páncélozott járműbe, de nem tették, és a jármű teljesen üresnek bizonyult.
-Úgy éreztem, most mocskosul rám kacsintott Fortuna istennő, és nem kívánva, e bizalmát túlfeszíteni, elkezdtem a jármű nyílásait sorra lezárni, s mivel anno vegyi támadásra is fel volt készítve, a dolog működve, légmentesen le tudtam zárni a páncélozottat, de jó, hogy egykor szolgáltam a seregbe...
Ku.va sötét volt bent, és a fém és némi olaj vagy zsír szaga lassú hódítással kezdett, vélhetőn ismét dominálni, és ugyan volt elemlámpám, csak néha-néha kapcsoltam fel, megnézni, minden-e a régi. S mivel néhány átázott ruhám levettem, a fázást csökkentendő, elkezdtem matatni, próbáltam beindítani, naná, hiába, aztán a toronyfegyverhez vonultam, ami csodák csodája működni látszott, igaz nem, nem sok lőszer maradt, de minden megfelelőnek tűnt, már csak el kellett volna sütni.
Persze ezt nem kockáztattam, viszont a periszkópot igénybe véve pásztázni kezdtem az egyre növekvő éjszakát. -Jó játék, és még praktikus is, de ahogy bámultam a szürkülő világot, egy rémképem ugrott be, amit gyorsan igyekeztem elűzni. S bár nem voltam varázsló, nehezen de győztem, a kép, mi szerint a periszkópon át egy zombit pillantok meg, közvetlen közelről, lassan elfoszlott, és bár a hideg nem, még is igyekeztem elaludni, úgy éreztem biztonságba vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése