Sors

 A férfi türelmesen nézte a vezető nélküli metrószerelvényeket, nézte és várta a megfelelőt. Őt nem érdekelte, mit diktál a jövő, vagy mi is a fejlődés útja, a küldetése nem ilyen apróságokról szólt, és nem is fog.
 Bár egy minutumig eltöprengte, hogy egy közepesen fejlett ország, minek is engedi meg ezt a felelőtlen luxust, úgy, hogy a jóval modernebb nemzetek, a korszerűsítések ellenére is, a számítógép mellett megtartották a metrók pilótáit.  De mellékes, így volt könnyebb és amúgy is, ekként írták meg a sors alakítói.
 -A férfi nem volt megváltó vagy csodatévő, kisebb feladata volt, ám ez a kisebb, akiket érint végzetes és tragikus volt egyszerre, legalábbis emberi mércével mérvén.
 -A szél feltámadt, a nyár ellenére őszi hangulat keletkezett egy lélegzetvételnyi idő alatt, a kortalan, jóképű férfi, akinek a név távolról sem volt fontos, elmosolyodott, közeledett az a bizonyos szerelvény.

 A végállomás egy padján ült, az emberek topogtak, egy nő a mobiljával vitatkozott, míg egy szemüveges férfi a feleségével, azt magyarázván, miért is ő az okosabb. -Persze jelen esetben nem volt okosabb, de a szürke öltönyt viselőt ez nem érdekelte, miként a bedöglött jegyautomatát átkozódó utazni szándékozó öregúr bosszúsága sem. -Az élet így zajlott, ám a férfinak nem sok köze volt az élethez, miként a közeledő metrónak a lassításhoz.
-PROGRAMHIBA, PROGRAMHIBA, PROGRAMHIBA virított a vezető nélküli metró mozdonyába, de reagálni nem volt kinek, miként a központi vezérlőbe is hiába igyekeztek felülírni a lefagyott rendszert, a metró gyorsult és megállás helyet túl száguldva a végállomáson, 278 utassal a sínpár végét jelző ütközőnek száguldott, azt kitörve, immár sínek nélkül hasította a betont, falat, földet miközben az első fülke papírként kettészakadva meghalt.
 
 A hang borzalmas volt, a fém vonyítása, nyöszörgése mindenki figyelmét felkeltette és egyben gondolatokat hessegetve, csak a nyers félelmet teremtette. -Az emberek a végállomáson nem látták, de a még mindig a padon várakozó férfi igen! -A lelkek emelkedése volt, szivárványszíntől a feketéig, kinek-kinek élete cselekedetei alapján, ők már az ég felé szálltak a még inkább felerősödött szélben. Először 12 lélek indult meg, hátrahagyva vértől, már, nem dobogó szívtől élettelen porhüvelyüket, hogy aztán a többi is csatlakozzon. -A férfi felállt, még tartott a döbbenet, de már könnyek, sikolyok és JAJ ISTENEM kiáltás született, egy HÍVJANAK MENTŐT társaságában. -Megtörtént, a férfi, akit "gyűjtőnek" is neveztek, a távozni nem akarok lelkek végett tartózkodott a tragédia színhelyén, a halál mindig félelmetes, még a lelkek számára is... 

Percek

 Kint csepergett, a lomha fellegek lassan vánszorogtak, a másodpercek, meg furcsán gyorsan. A sugárút, az egykori sugárút, gaztól feltörve és roncsoktól dekorálva a világvége hangulatát erősítették. Bár nem kellett semmit erősíteni, a bejáratott fertőzöttek döngették, a fa már szinte szálkásra szakadt, a barikád többi része is csak idő kérdése, az időé, mely lassan lecsorog, mint az utolsó csepp vár.
 Mark a negyedikről nézte a közelgő végzetet, és a rozsdálló autók, egy távolabb magasodó iskolabusz és mindenen túl, légvonalba a főpályaudvar barokkos tornyai, ahol a sínek kezdődtek, és ha van dízelmozdony, az út is létezik, igaz már nem nekik, a percek szállva egy dolgot siettettek, és ez a halál szépen fogalmazva, valójába pedig a poklot.
 A víz még lenne, a tetőn edények, ám az étel múltidő, már kétszer is átkutatták az egész épületet, ami volt elfogyott, ami lenne, nem itt volt. -Ketten voltak, Lisa és Mark, fegyverek korlátozottak, a kardok kevésnek bizonyultak, a dögök több százan őrjöngtek, igazi végkifejlet közeledett.

 Szeretkezhettek volna, talán utoljára, csókok születhettek volna, de csak egymás mellet álltak és a külvilágot nézték, Mark elnyelve halálfélelmét, Lisa, utat engedett könnyeinek, mint kint az eső, csak hulltak némán és áztatón. A szőke tincsek most mintha megfakultnak tetszettek volna, és állandóan ott tolongott az a rohadt feltételes mód! A férfi még gondolt rá, talán egy átok, egy halovány tűzvész idézése újabb időt engedne, ám azt is tudta, még egy varázslat és ő már eszméletlen, ami a jövőt szintén kilátástalanná teremti. -Persze hogy félt, sem szétmarcangolásra nem vágyott, sem a betegség megkapására, de azt is tudta, lehet az embernek bár mely képessége, a sok lúd disznót győz elv, mindig érvényesként fog létezni.

 -Létezés(?) ez is csalfa falat az utolsó vacsora keretében, hiszen bunkerek, erődök és egyre fogyatkozó készletek jellemezik az emberiség pillanatnyi helyzetét. S az ilyen öngyilkos akciók, mint amit ők is tettek, így letekintvén a vizes aszfalton tolongó szörnyetegekkel, nem sok eredményt hozott, mi több, bár megszerezték a keresett kutatási anyagot, azzal már nem érnek sehová, nem lesz ki dolgozva rajta, talán, talál gyógyírt e katonai vírus, átkos ámokfutására.
 Ők hibáztak, letértek az útról, azt remélvén remek egy élelmiszerraktárra lelnek, egy sértetlen raktárra. -A raktár létezett és ki tudja, még az is megeshet, hogy nincs kifosztva, ám közbe a dögök felfigyeltek rájuk, és ez a ház lett menedékük, és órák kérdése a temetőjük is.

 A mozdony várakozott, a sínek megfeleltek, ám ők nem tudtak eljutni a pályaudvarig, és a jelek szerint nem is fognak!  A nő elfordult a kinti tébolytól és az elméjébe zakatoló lehetőségeket emésztette, amelynek a vége, nem a boldog befejezés naplementével, hanem a halál. -Ironikus a történetük, ő volt a harcban járatosabb, Mark egy kiváltságos lehetőséggel élt, és ez a mágia. De hiába voltak lenyűgöző képességek, mint az eleven-tűz, vagy az idő lelassítása, ez a dolog a fizikai és szellemi erőből táplálkozott, és ők már jó ideje éheztek, igaz jó ideje úton is voltak, semmit nem jelentett.
 -Mark keménynek igyekezett látszani, de egy harcost egy varázslatokkal rendelkező sosem téveszt meg. A mágusok még jobban emberek, mint az átlag, az érzéseiket nem igen tudták álcázni, talán ez az átkuk és áldásuk egy fazékba.  -Igazából, Lisa nem is biztos, hogy rájött volna, mit is érez a férfi, ha az nem lett volna annyira nyilvánvaló. A bázison mindenki tudta, és ő úgy volt, e mocskos világba nincs helye a szerelemnek, az élet valahogy még is beleszövögette.
-Egy érzés, egy megfoghatatlan és egyben átölelhető, egy öröké kitartó és váratlan meglepetéseket hordozgató. -Ez volt, és még gyermeket is szerettek volna...de sok is az a volna, a könnyek újra intenzívebbé váltak, miközben lentről a barikád halála hangzott fel, hát ennyi volt, egy élet és egy perc, tökmindegy, mindkettő elrepül, gyorsabban, mint kellene...

Vámpíralku a Bevezetés

 Sápadt volt a holdfény, s táncra sem perdült senki, a csend, az éj némasága, nyomasztó és visszataszító volt egyszerre, egy átkozott lélekmosoda, mosószer nélkül. Itt nem születtek kívánságok, nem születtek sóhajok, igazából ember, az éjbe nem igen merészkedett, a biztonságos házak oltalmába reméltek, reménykedtek, hogy egyszer végett ér a vámpírok terrorja, egyszer a hatalom felmondja a szerződést a vérszívókkal.
 Ez persze odébb lesz, és addig csak a vadászok törték az éj csendjét, renegátokat keresve, oly vámpírokat, kik megszegve a szerződést, olykor hatalmas vérengzéseket hajtottak végre. -Szar világ, és nem a csodák hipermodern varázslata. S mindezen szörnyűségek, csupán a hatalmasok mohóságából ered, kitalálták a sokadik generációs vírusfegyvert, mely elszabadulva kihalásra ítélte az emberi fajt, de a vérszívók, hiszen az ő létezésük a mi életünk függvénye, rájöttek a gyógymódra, és egy aljas alku keretében a vámpírok megmentették az emberiséget, cserébe az emberi faj vért és élő embereket szolgáltat a vérszívóknak. -Igaz, ezek bűnözök, a nyomornegyedek lakói, így  valahol, amíg egy ember munkával jövedelemmel rendelkezett, hasznos tagja volt a fogyasztói világnak, nem fenyegette közvetlen veszély. Ráadást a hatalomnak remekül jött a vámpírokkal kialakított üzleti szövetség, a népességet így, folyamatosan korlátok között tudták tartani, valahol mindkét faj hasznot húzott az egyezségből.
 Ám mint minden rossz üzletnek, volt egy még rosszabb oldala, a renegátok! -Ezek olyan vámpírok voltak kik nem engedelmeskedve klánjaik vezetőinek, nem törődve az alkuval, ahol tudták vadászták az embereket. Tény, ennek köszönhetőn jöhettek létre a vadászrendek, kik főként a renegátok legyilkolására szakosodtak, de az emberiség igazi urai, felfigyelve, e rendeket rendesen támogatva, remek ütőkártyává is alakultak a vámpírklánokkal szemben is. Persze a vámpírok is rendelkeztek különleges egységekkel, de létszámuk miatt, igazából csak arra voltak jók, hogy megvédjék magukat a renegátoktól, illetve betársulva a vádászokhoz, együtt harcoljanak, végül is saját testvéreik ellen.
 Bár ezek a testvérek mindenkire veszélyesek voltak, a renegátok megvetették az emberekkel szövetkezett klánokat, még akkor is, ha akkor, a vámpírok nem mentik meg az emberiséget, hát saját végzetüket is aláírták volna. -Rég volt, és mindenki másként kíván emlékezni, és ez a sok megközelítés csak tovább növelte az ellentéteket.
 A renegátok elhagyott gyárak, bányák járataiba rejtőztek és általában kisebb falvakra csaptak le, messze búvóhelyüktől, végül is fél éjjel repülhettek és a tombolás a legtöbb esetben nem tartott tovább egy óránál. Persze a vadászok ismerték a vámpírok képességeiket és viszonylag könnyen behatárolták, egy-egy falka mozgását, mi több, a legtöbb esetben fel is számolták ezen vérengző hordákat. Valójában túl sok kár nem tudtak tenni, a hatalom szemszögéből, igaz, akiknek családját lemészárolták e szörnyetegek, egészen másként szemlélték a dolgot...

Jövőkép, a Folytatás

 Az este közeledett és szerencsére az eső is megszűnt, igaz vacak kabátom, immár tökéletesen átengedte az égből aláhullt vizet. -A felhők könnyezte áldás, véget érésének tulajdonképen örülhettem, ám az alkonynak kevésbé, a fertőzöttek felbukkanása immár bár mikor megtörténhetett.
 A karabélyom élesítve és az imádságaim némán szálltak a fátyolt húzó ég felé, nagyon reménykedtem, hogy lelek a sötét beállta előtt egy védhető helyet, utáltam a fák tetején az éjszakázást. -Persze minden lehetőség, nem csak remény, de végzet is lehet, hiszen egy ház, egy pince, éppen úgy lehet védhető erőd, mint végzetes végállomás, egyenes út a falánk zombik gyomrába.
 Mindegy, kár túlkombinálni, a végzet előbb-utóbb úgy is megérkezik, és ilyenkor jó egy, méregtabletta vagy egy, erre a pillanatra tartogatott golyó. Kemény e világba immár minden perc, és még így is, miközben már csak egy félnapi járóföldnyire magasodott  a Taran erőd, semmivel sem könnyítette a dolgom. Nem, de a ragacsos sár sem, mi több, egyértelmű nyomot mutatva egy esetleges rablóhordának, mert hát a fertőzötteken kívül, ott volt az ember másik legnagyobb ellenfele, egy másik ember!
 Az élet s.ar! semmi extra, ha csak azt nem mondhatjuk annak, ha nyugodtan egy védet helyen ér be a halál, bár ez itt fent, ritka kiváltság. -Ritka, mint minden ezen, emberek által hazavágott planétán. -Talán ott fent lehetett a legjobb, már mint a három űrállomáson, igaz azóta, hogy beütött a "világvége" már ők is rég éhen haltak, de legalább, nem kajává váltak, a zombik asztalán. Bár a franc sem tudja, kérdés, ott az űrbe, hogy oldották meg, ki maradjon élve legtovább, mert hát az élelem, víz és levegő felettébb behatárolt volt a számukra. Tőlük talán a Hold első bázisának lakó jártak jobban, vizet, levegőt előtudtak állítani és a mikrókertészet is nyújtott nékik élelmiszert. Igaz ezek csak a végzett előtti média reklámjai voltak, de innen lentről drukkoltam nekik, hogy legalább ott legyen egy maroknyi ember, talán a jövő reménységét képviselvén.

 Hanyatló pillanatok, a nap bujkálni akart, a dögök előjönni, és számomra nem tűnt fel egyetlen fedezék sem. -Egy város romjai lettek volna elviselhetők, vagy egy magányos, robusztus épület. Persze álmodozhat az ember, akár egy harckocsiról is, a tények attól ridegek és kérlelhetetlenek maradnak, miként az álom is marad az agy sajátos szüleménye.
 Egy magas fát kerestem, immár vélhetőn az lesz éjjeli szállásom, mert annyira vakmerő nem voltam, hogy kockáztassak egy sötétbe történő "túratást." -Ám ekkor mese, vagy csapda, de egy páncélos harcjárművet pillantottam meg, egy közeli domb oldalában, a külsőjéből vélhetőn, már jó ideje itt dekkolt, és talán még az első összecsapások egy fémmomentumaként, talán még fedezéket is ígérhet. Nem tétováztam, fegyverem tüzelésre készen, némi óvatosságot megtartva közelítettem meg a járművet. -A külső oké, úgy látszott nem szenvedett olyan sérülést amely kiszolgáltatottá tette volna, a véleményem, persze csak találgatás, üzemanyag hiánya végett fejezte be pályafutását.
 -Beszóltam! miközben felkapaszkodva a masinára, felrántottam a torony oldalajtaját. -Remek volt, életnek semmi jele, a torony 22mm ágyúja ránézésre sérüléstől mentes, már csak a jármű többi részét kellett felfedeznek. -Komisz és veszélyes feladat volt, a dögök is meghúzhatták  volna magukat a  páncélozott járműbe, de nem tették, és a jármű teljesen üresnek bizonyult.
 -Úgy éreztem, most mocskosul rám kacsintott Fortuna istennő, és nem kívánva, e bizalmát túlfeszíteni, elkezdtem a jármű nyílásait sorra lezárni, s mivel anno vegyi támadásra is fel volt készítve, a dolog működve, légmentesen le tudtam zárni a páncélozottat, de jó, hogy egykor szolgáltam a seregbe...

 Ku.va sötét volt bent, és a fém és némi olaj vagy zsír szaga lassú hódítással kezdett, vélhetőn ismét dominálni, és ugyan volt elemlámpám, csak néha-néha kapcsoltam fel, megnézni, minden-e a régi. S mivel néhány átázott ruhám levettem, a fázást csökkentendő, elkezdtem matatni, próbáltam beindítani, naná, hiába, aztán a toronyfegyverhez vonultam, ami csodák csodája működni látszott, igaz nem, nem sok lőszer maradt, de minden megfelelőnek tűnt, már csak el kellett volna sütni.
 Persze ezt nem kockáztattam, viszont a periszkópot igénybe véve pásztázni kezdtem az egyre növekvő éjszakát. -Jó játék, és még praktikus is, de ahogy bámultam a szürkülő világot, egy rémképem ugrott be, amit gyorsan igyekeztem elűzni. S bár nem voltam varázsló, nehezen de győztem, a kép, mi szerint a periszkópon át egy zombit pillantok meg, közvetlen közelről, lassan elfoszlott, és bár a hideg nem, még is igyekeztem elaludni, úgy éreztem biztonságba vagyok...

Jövőkép

Kínai esőkabát volt, fekete és még jól is mutatott, de egy rohadt hátránya mindenképpen volt, kész üvegházként viselkedve, az embert ízadáságtengerbe süllyesztette. Na de ez volt, kár lenne panaszkodni, a csepergő esőbbe egy idő után, úgy is átázik a szerelés és akkor már teljességgel mindegy mitől is vizes az ember.
 Nem dörgött, a szürke fellegekből csak a könnyek hullottak, és a földút ugyan kezdett ragadós trutymóvá változni, ám még mindig egészségesebb volt ilyen időbe haladni, mint alkonyatkor, mikor a fertőzöttek hordástól rajzottak elő rajthelyeikből. -Persze panaszra nincs ok, a dögvészt ahogy a túlélők zöme nevezi a járványt, végül is, mi emberek teremtettük, és mi emberek zúdítottuk embertársainkra.
 Afrika volt a cél, anno ott sok kísérleti fegyvert kipróbáltak a hatalmasok, és pár éve úgy látták, jobb ha a kontinens legtöbb lakóját kiirtják. A dolog jól kezdődött, de aztán, miközben a kontinenst karantén alatt tartották a szövetséges katonák, a vírus gondolva egyet, átjutott a kordonon és párhónap alatt végig fertőzte az egész világot. A lét biztos módja a bunkerek voltak, kész bunkervárosok növekedtek a föld alatt és még a levegőt is tökéletesen megszűrve engedték a mélységbe, így kerülve ki a járványt. -De akadt egy kis bibi, a gyárak sorra leálltak, az ellátmány egyre fogyatkozott és csak néhány, valóban felkészült földalatti város tudta biztosítani a megélhetést.
 Kínt tombolt a járvány, gyilkoltak a megkergült emberek, lent szintén folyt a harc az élelemért és a túlélésért. Igaz, gőzerővel mentek a kutatások az ellenszérum kifejlesztése céljából, de ezek csak folytak és nem voltak készen. -Mi akik nem fertőződtünk meg, vagy a szervezetünk úrrá lett a betegségen, napról napra tengődtünk. Voltak csoportok melyek régi várakba húzódtak, megerősítve, védelmet remélve a zombiktól, mert a járvány egy az agyat felemésztő kórság volt, mely veszett szörnyeket csinált az áldozataiból, s e betegség elég okos volt ahhoz, hogy ne pusztítsa el a gazdatestet, nem engedte az izmok elsorvadását, etette rabszolgáit, velünk és minden más élővel. S valami szelekció folytán, nem csak téptek és zabáltak, mindig akadtak akiket, nőket foglyul ejtve, a szaporodást biztosították. -Komplikált egy betegség volt, a beteg a beteggel nem tudott szaporodni, egészséges testek kellettek nekik...
 Borzalmas dolog volt, de még borzalmasabb azok elméje akik e mesterséges vírust kiagyaltak és a világra szabadították. -Megtörtént, már nem volt mit tenni csak túlélni. Bár ez sem volt könnyű, sőt, a technológia összeomlásával a kommunikáció is papíralapon zajlott, mert bizony az akkumulátorok is lemerülve, ha nincs energiaforrás, nincs feltöltés, mi több, a lőszere is fogytán a megmaradás napról-napra nehezebbnek bizonyult.
 Akadtak próbálkozások, behatolni a bunkervárosokba, az ottani készleteket megcsapolni, ám mára amely városok túlélték a belső és külső krízist, elég jól fel voltak fegyverkezve, és be kell ismerni, mivel felkészült helyek voltak, nekik még akadtak elektromosság és egyéb hasznos technológia, ami annyit jelentett, nekik még a üzenetek továbbításához, pont elég volt a rádió.
 Voltak hozzánk is küldött üzeneteik, dronok szórta röplapok. Ígérték közel a gyógymód és jön a segítség, meg persze velünk akarták újjáépíteni  a világot, indítsunk be erőműveket, gyárakat és termeljünk nekik, miközben a világon élők többsége dühöngő zombi. S mint mindig, voltak kolóniák, kik igyekeztek megfelelni e kérésnek és voltak kik csak rabolni kívántak, a többség pedig nem szerette volna, ha azok uralkodnának megint, akik szó szerint, majdnem kiirtották az egész világot...

Ez a Cél!

 -John, vannak dolgok melyeket nem tudunk megoldani és örökre elvarratlanok lesznek. A lányod meghalt és ez nem változik, minek kutakodni?
-Nem kutakodok, csak tisztázok dolgokat. felelte John Winn, egy lélegzetvételig úgy érezte hibás döntés volt a szolgálathoz fordulni, hibás volt hiszen, anno ő is a szolgálat szolgálatába állva tudta mire nem számíthat, irgalomra. Igaz ez a téves remény csak illúzióként lebegett, miközben a presszó diszkrét közhelyként, most még a biztonságát is szavatolta, igaz, csak egy rövid ideig, mert minden, Paul Howard századostól függött.

-John, de hiszen a lány nem is vér szerint lányod, miért ez a badarság?!
-Nem értelek, az, hogy ki is volt Anna, azt te nem tudhatod, és azt sem, hogy mit érzet és én mit éreztem. De örömhír Paul, már nem érzek semmit!
-Akkor felejtsd el. sóhajtott fel a százados és dobozos üdítőjéért nyúlt, hiába, a szolgálat óvatosságra intette, még így, egy véletlen választott helyen is, és John megértette, ám neki már mindegy volt, töményet kortyolt.
-Nem azt mondtam, hogy agy-mosott lettem. nevetett fel John, hangja ironikusan csenget a délelőtt nyomaszt nyári fülességébe. -Kifogták, a presszó klímája bedöglött, a nyár lángnyelvei meg akadálytalanul kúsztak be a helység pasztell világába. Az óra, tik-tik, csak beszélt saját nyelvén, a néhány vendég akik betévedtek a frissítőt gyorsan lenyelni kívánták, látszott nem ezt várták, nem akartákj a kinti meleget sokáig felcserélni a bentire, vélhetőn másra számítottak, vélhetőn talán még számítottak.
-Nem értelek. csóválta fejét a még mindig ügynök, csak legbelül remélte, hogy egykor talán barátját jobb belátásra vezetheti. Igaz, érezte miközben megbeszélték a találkozót, hogy a barátság meghalt, az idő kiégett és döntések születnek, döntések életről, és egy bizonyos végzetről.
-Paul, rohadtul sok dolgot tettünk, rohadtul utálatos munkánk során és mindig azzal nyugtattuk magunkat, hogy a hazáért cselekszünk. De tudod, lószart, csak érdekeket szolgáltunk és ez nem igen a hazát jelentette. Lenyeltük, ez benne volt/van a pakliba, de a lányom nem én vagy te volt, ő hitte, hogy jónak lenni nem csak egy eszme vagy idea, hanem cselekedet is.
-Ne légy szentimentális, meghalt, szerintem tudta mivel játszik.
-Igen, lehet tudta, de vajon mi tudjuk mivel is játszunk?! szegezte a kérdést John a rideg kék tekintetű századosnak, akinek jeges pillantása a halált ébresztette, bár az már rég fent volt és talán a pultnál támaszkodva éppen a listáját olvasgatja száraz bort kortyolva.
-John állj le, nem engedhetem, hogy kiszivárogjon. emelte fel válasz helyet hangját Paul, az üdítője édes volt, a szomjúság terjedő penészként lepte el torkát.
-Anna csak egy fiatal nő volt, mondhatod, nem a lányom, mert csak örökbe fogadtuk, ez a te véleményed és nem is érdekel. Viszont az meg az én dolgok, hogy mit érzek és gondolok, s mivel már megöltétek, és Zoét  is, mond mit is veszíthetek??? - Ráadást közlőm, az ő sorsuk már beteljesedett, elmentek, el e szemétből és talán, míg itt  voltak, próbálták jobbá tenni a mocsoktól fuldokló világunkat, azt a világot amit mi munkánk tart fent terrorral, médiával és korrupcióval.
-Hű, most térdre boruljak, a megváltót kellene felismernem benned?! a százados már döntött, Johnnak mielőbb pusztulnia kell, és ez nem az érzelmek játéka, ez az élet törvénye.
-Ó nem, ismertél, én is olyan aljas kiszolgáló voltam, mint te és ezen semmi nem változtat, ám azt azért tudja csak meg a világ, hogy egy rohadt mutáns vírust bocsájtottatok ki, és a világjárvány milliókat fog ledarálni.
-Barom, és mit érsz vele, már ha világra is tudnád kürtölni?! Paul hangja vihart sejtetett és John az asztalon lévő telefonjával kezdett babrálni. Azaz csak a látszat volt a babrálás, a dokumentumok több ezer helyre indultak meg, már nem volt mire várni. A kikre meg már rég elmúlt, elmentek, tudta a fénybe kell lépnie hogy újra találkozhasson azokkal akik a mindenei voltak, tehát lépni kell.
-Nem tudom, talán a reményt egyeseknek és talán azt, hogy még mielőtt a fél bolygót kiirtanátok, néhány miniszernek cégvezérnek is a torkán akadhat az utolsó falat. dőlt hátra a renegát, az üzenetek kimentek, a dolog megtörtént.
-Rég ellenőrizve vagy és hiába igyekszel, semmi nem jut céljába. intett a telefon felé a százados, sejtette mivel igyekezett egykori barátja. S bár neki voltak vér szerinti gyermekei, valahol hitte, hogy a kormány, őket, végrehajtókat a megfelelő pillanatba szérumokkal látják el, mert ugye végrehajtók mindig kellenek.
-Akkor lőj le. jött John, kicsit rekedtessé vált szava. Nem így akarta, de így fog történni, a világ akkor is megtudja, kik is a polgárok igazi ellenségei...

2072

Minden település rendelkezett népfelügyelővel, ez a megbízott, a lakosság hangulatáért felelt, hogy az teljesen összhangba legyen a központi direktívával. -Nagy hatalom és felelősség volt ez egyszerre, de mivel nem kellett eszement iskolázottság, minden helyre akadt önkéntes, és így a központi állam vezetői nyugodtan aludhattak, az éberség mindent beburkolt.
 Furcsa volt, a cégeket tudatosan a veszteségesség határán tartották, a munkák sok helyt nevetségesnek tűntek és közben zajlott a háború az idegenek ellen, így festett az ideális világ 2072-ben.

 Na igen, háború volt, bár a többség csak a fejadagok bevezetéséből és a média filmhíradóiból tudtak az egészről. -Persze voltak bombariadók, akadtak bombázások,  de valódi idegent, de még űrhajót sem igen látott az emberek többsége.  -A valódi harcok elvben az Afrikai kontinensre koncentrálódtak, ahol a hírek szerint jelentős területeket ellenőriztek a csúf, apró földönkívüli lények és mindent beszántó harci gépezeteik.
 -John persze az egészen nevetett volna, túl közel volt a tűzhöz, jól tudta, a Föld, Központi Kormányzat, Népességügyi bizottsága döntött a nukleáris csapásokról, mely keretében, majd egész Afrikát felperzselték és mindezt, a nemlétező idegenekre fogták. Nevetett volna, de nem tehette és igazából sírni kellett volna, hiszen milliók pusztultak néhány perc alatt, mikor a határozat megszületett. S akkor még itt voltak e ideológiai megbízottak, a népfelügyelők, akik, hogy minden olajazottan működjön, péntekenként a kultúrházakba nagy előadást tartott, hogy a települések lakói tisztába legyenek a veszéllyel, és közben a pusztítás mértékeiről hablatyolva, rámutasson, mennyire hálásnak kell lenni a vezetőknek, kik mindent megtesznek hős katonáinkkal együtt az idegen hordák megfékezése érdekébe.

-Na a megfékezés is egy külön történet volt, nem egyszer, az egyszerűség kedvéért több hadosztályt is megsemmisítettek, persze nem az idegenek, ha nem a Központi Kormányzat "sterilizálásért" felelős hivatala és robotjaik, ez is részét képezte a népességcsökkentési tervnek. Nem kellet járványokat elszabadítani, akadt egyszerűbb módszer, erre voltak nukleáris töltetek és a nagy erejű, nem nukleáris fegyverek. Sőt a kormányzat odáig elment, hogy meggyártva az idegen űrhajókat, azokkal portyáztak, az illúziót tökéletesen megalkotva.
 -Mindegy, a pénteki gyűlések voltak a médián túl a közvetlen agymosás eszközei, igaz John nem járt ezekre a baromságokra, de ő megtehette, a többség nem. Volt egy íratlan szabály, havonta legalább két pénteken minden igaz állampolgárnak ildomos volt megjelenni az ilyen propaganda előadásokon, ráadást akik igazán aktívnak bizonyultak, valamely csoda folytán, még a munkahelyén is előrébb juthatott. -John már túl elől volt, oly annyira, hogy olykor, csak idegesítve a jól előre begyakorolt szöveggel készült népfelügyelőt, légiriadót rendelve el, megakadályozta a gyűlést. Persze a fickó nem tudta, hogy ez direkt történt, ezek a bábok messze nincsenek felvilágosítva, sőt, az volt a lényeg, hogy ők is elhiggyék a bolondságokat amiket tolmácsoltak, a népet pedig mindig könnyű volt hülyíteni. Valahogy az emberi elme úgy formálódott, hogy a baromságot képes volt igazságnak elfogadni, ám az igazságot az istennek sem volt hajlandó megérteni. Igaz, ez tökéletesen megfelelt régen az államoknak, most meg a Központi Kormányzatnak. Igazából tök mindegy, milyen az államforma, a lényeg a hülyítésen alapult, a népet mozgósítani és egy ellenségkép életbetartásával a belső gondokról a figyelmet elterelni.  A nyomor a lényeg, miközben a vezérek pazar pompába élnek. Ez volt a múltba és ez van ma is. Oly annyira, hogy a Föld legfőbb vezetői nem is az anyabolygón, hanem a rég kolonizált és a kiváltságosaknak nyitott Marsról irányítják a emberiség mindennapjait.
-1972 a Marsra szállás valódi dátuma, szóval már sok-sok évtizede, pont,  egy évszázada a vörös bolygó lakott és emberektől népesített...