Ennyi

 Remegő kézzel dobta el az utolsó tablettát, a szürke kis bogyó pattogok, majd pördült a koszos kövön egy koszos öltöző neonfényes kísértetvilágában.
 A kezei remegtek, mint ha csak zseléből lettek volna, a ruháját átitatta a saját ízadásága és bűze, de már nem számított.
 Nem számított, hogy a nő nem mosolygott rá, az sem számított, hogy mikor majd belép a takarító, vöröslő látvány fogja fogadni. De minek és kinek is számítson, az élet jön és megy, a percek telnek és irtózatosan az egyénre nehezednek.
 Mark sóhajtott, nem kívánt gondolkodni, hogy mit hagy hátra és azon sem, mit fognak gondolni az emberek. -Hát ne gondoljanak semmit! eddig csak árnynak, szürke kis senkinek tartották, hát akkor legyen, és kuss legyen!
 A pisztolyt lassan felemelte, mely a padon pihent és figyelt, ő fém volt, a dolga a gyilkolás, az meg, hogy ön vagy tömeg, számára nem bírt jelentőséggel.
 A cső a halántékához ért, a fegyver ridegsége elvben kijózanítónak  kellet volna hatnia, elvben. Mark már nem hitte az elveket és nem óhajtott moralizálni és a bűnökre gondolni.
 Nem jöttek az idegenek, a zombik is még várattak magukra és a meteor sem kívánt a Földbe csapódni. Ám Mark már elkívánt távolodni a Földi sivárságtól, a fájdalomtól, a kudarctól és az igazságtalanságoktól.
-Meghúzta a ravaszt! a fegyver dördült,  majd a kézből kihullva visszhangzón a köre érkezett,  de a test is követte, a szétroncsolódott arcon nem volt mosoly, nem volt a mennynek fénye, de még a pokol árnyi sem íródtak ki, csak vége volt.
 Így volt, a vér tócsába gyűlt, vörös masszává kívánva szilárdulni, ironikus búcsút véve a testtől, a gazdájától, önmagától, tulajdonképpen ennyi volt.

 Másodpercek tengerében a lélek egy űrutazóként szelte a végtelent, de csak másodpercekbe merhetőn, mert után jött a realitás sötét igásállatai, a démonok! Nem a pokolra kell gondolni, a démonok egyszerűbbek. Hol egy bunkó megjegyzés, hol egy elmaradt köszönés, de akár hogy is jött, mindig fájdalom volt hozadéka.