" A barátságod nekem mindennél fontosabb, tudom vannak dolgok melyekben nem értünk egyet, ám még is a barátomnak tartalak, s remélem te is engem. "
/ Barátomnak, ha lenne /
Szerelmes voltam, persze ez semmit sem jelentet, ő csodaszép, nekem meg egy átlagos külső jutott, az esélyt ez végleg elvéve.
Már nem siránkozok, élvezem a tavasz hűs fuvallatát és számolom a ketyegő perceket.
Nehéz, soha nem mondtam neki, de sosem kérdezte és így sose lettünk még barátok sem. Kínos, nem csak a csend, az elveszett méhecskék és a messzire szállt madarak zajának hiánya, a kín abból adódik, hogy pár lépés, pár háznyi távolság és csak annyit kellenék kimondanom, -Szeretlek, meg e próbálhatnánk.
Igaz a gondolatok könnyebbek és ugyanakkor gyötrelmesebbek, mert az elme nem enged el dolgokat, ragaszkodik és ennek hatására az egyén kínlódik.
Szenved, de sajátos átok, gátlás vagy az ördög tudja, ha a tettek nem következnek be, a fájdalom és a kudarc malomkövekként nehezedik a lélekre, és idővel legyőzi az ember és jöhet a pszichiátria.
Nos ezzel nekem nem igen lesz gondom, mint mondtam az óra ketyeg és nincs isten aki azt mondja ELÉG!
Pörög minden és az agy is, mikor a kapucsengő megszólalva felállásra késztetve a hang forrása felé lépdeltem.
A pad hátramaradt amin eddig merengtem és nem törődve a füstölgő nagyváros fekete kígyónyelveivel a kapuhoz léptem.
-Szia! köszönt előre, a lány volt és szomorkásan rám mosolygott. A bőre csodásan sima, vörös tincsi és kicsiny szeplői egyből elvarázsoltak.
Nem tudtam, hogy nyitottam-e a kaput és azt sem, hogy a motyogásom értelmes szavak e voltak. Ám az biztos, egymást átölelve éreztük szíveink dobbanását, a pillanat megnyúlt és beteljesedést éreztem... Valahol belül tudtam ez az amit utoljára érzek, az óra jelzett, innen már nem létezett túlélés...
A villanás elviselhetetlen fényességgel következett be, mindent, még a napot is elhomályosította. A pusztító hullám a gondolatnál is sebesebben száguldott, s ami az útjába került lángolva porladt el.
Nukleáris tűz volt, az idő megtelt és a túlcsorduló pohárból a halál tódult a világra.
/ Barátomnak, ha lenne /
Szerelmes voltam, persze ez semmit sem jelentet, ő csodaszép, nekem meg egy átlagos külső jutott, az esélyt ez végleg elvéve.
Már nem siránkozok, élvezem a tavasz hűs fuvallatát és számolom a ketyegő perceket.
Nehéz, soha nem mondtam neki, de sosem kérdezte és így sose lettünk még barátok sem. Kínos, nem csak a csend, az elveszett méhecskék és a messzire szállt madarak zajának hiánya, a kín abból adódik, hogy pár lépés, pár háznyi távolság és csak annyit kellenék kimondanom, -Szeretlek, meg e próbálhatnánk.
Igaz a gondolatok könnyebbek és ugyanakkor gyötrelmesebbek, mert az elme nem enged el dolgokat, ragaszkodik és ennek hatására az egyén kínlódik.
Szenved, de sajátos átok, gátlás vagy az ördög tudja, ha a tettek nem következnek be, a fájdalom és a kudarc malomkövekként nehezedik a lélekre, és idővel legyőzi az ember és jöhet a pszichiátria.
Nos ezzel nekem nem igen lesz gondom, mint mondtam az óra ketyeg és nincs isten aki azt mondja ELÉG!
Pörög minden és az agy is, mikor a kapucsengő megszólalva felállásra késztetve a hang forrása felé lépdeltem.
A pad hátramaradt amin eddig merengtem és nem törődve a füstölgő nagyváros fekete kígyónyelveivel a kapuhoz léptem.
-Szia! köszönt előre, a lány volt és szomorkásan rám mosolygott. A bőre csodásan sima, vörös tincsi és kicsiny szeplői egyből elvarázsoltak.
Nem tudtam, hogy nyitottam-e a kaput és azt sem, hogy a motyogásom értelmes szavak e voltak. Ám az biztos, egymást átölelve éreztük szíveink dobbanását, a pillanat megnyúlt és beteljesedést éreztem... Valahol belül tudtam ez az amit utoljára érzek, az óra jelzett, innen már nem létezett túlélés...
A villanás elviselhetetlen fényességgel következett be, mindent, még a napot is elhomályosította. A pusztító hullám a gondolatnál is sebesebben száguldott, s ami az útjába került lángolva porladt el.
Nukleáris tűz volt, az idő megtelt és a túlcsorduló pohárból a halál tódult a világra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése