Egy Világ

 Van idő mikor már úgy érezzük, nincs értelme az álmokat hajkurászni, és lesz idő mikor mindenre sötét lepel fog borulni, és az álmok, mind rémálmokká változnak. Persze a döglött fellegek eső nélkül vánszorogva, már magukba is rossz hangulatot teremtettek, és nem kellet a világvége, hogy az ember behúzódva egy sarokba, a feladás leveséből kortyolva, lehunyva szemeit a csendre vágyakozzon.
 De lehet vágyni, lehet erőltetni dolgokat, ám ha a sorskönyvében, még sok oldal szól rólunk, ha nem is olvassuk, a történet zajlik tovább velünk. -Lehet kritizálni, olykor káromkodni, viszont attól semmi nem fog megváltozni, én úgy hiszem.
-A karabélyomat néztem a félhomályos épület portól, romoktól sivár szobájába, ahol patkányok szaga és mocsok uralkodott. Ez volt, kint esteledett, immár a dögevőkké a világ és csak reménykedhet az ember, hogy barikádja kitart reggelig, mikor a Nap fényétől visítva menekülnek, ezen tudósok által kreált biofegyverek. -Mindegy, az élet egy rakás sz.r! és a túlélés éjjel mindig egy átkozott szerencsejáték, amelyben a főnyeremény a túlélés, és ahol második helyezést az élet nemigen engedélyezett.

 A gyomrom megkordult, enni kellet volna, ám már készleteim kifogytak és öröm az egészben, még két nap, míg elérek egy erőforrásokkal rendelkező erődítményt. -Na ez van, kár méláznom, előbb oda kell érni és majd akkor lehet a gyomromra gondolni. Végül is nagyobb gondom az, hogy a lőszerem is fogytán, és a kardomra támaszkodva, nem egy reményteli lehetőség. A dögök gyorsak, a dögök csoportba támadnak és ez ellen csak a lőfegyverek hathatósak, a pengék csak ideglenesen és csak néhány szörnyeteg ellen eredményes. -Tíz-tizenkét  támadóval szembe semmi esély, így csak reménykedhettem, hogy támadás nélkül megúszom az éjszakát, a nappalt meg erőltetett menettel, reménykedhetek a csodába...

 -Minden a globális túlnépesedéssel kezdődött, a nagyok biológiai fegyvereket vetettek be az emberiség ellen, és mire a világ felocsúdott, már hatalmas volt a tragédia. Persze a nagykutyák bunkerekből és a Hold első városaiból szemlélték művüket, újabb és újabb kórságokat eresztve ki rabságukból. -Aztán bejött amire nem számítottak, a katonák lázadtak fel, és sorra végeztek a felelősökkel. S miközben a Föld megtisztult a gonosztól, a Holdra menekültek csak reménykedhettek, hogy a bolygó nem tudva lábra állni, elfelejtik a korszakokat visszasüllyedőben lévő világ, mocskos bűnüket.
-Előfordulhat, bár jelen időben a védett városok, bunkerek immár a hadseregért és a tábornoki vezetés minden lehetséges módon harcolva a biológiai veszélyforrásokkal, még nem feledkeztek meg a Holdon rejtőző gazemberekről...

Törvényház

 A törvényháza, egy hatalmas épület ágyúkkal, aknákkal védelmezve. A birodalom majd minden városába magasodott egy ilyen erődítmény, a különleges egységek innen vonultak ki, a besúgok itt jelentettek és ha minden veszni látszott, a rendőrség is a Törvényházhoz fordulva remélt a segítséget.

 A rendőrség korrupt, a városok vezetése még korruptabb és csak a császári hivatal, a Törvényház, az mely valamiféle egyensúlyt képes fenntartani a haderő bevetése nélkül. -Persze a birodalom hatalmas és a mérete miatt minden olykor szétszórtan működik, ám a törvényházak ezt kívánták mérsékelni, és mikor az első "tökéletes" mesterséges intelligencia, mint irodavezető működésbe lépett, a korrupció teljesen kiszorult az eddig is válogatott személyzettel feltöltött birodalmi  törvényházakból. A politika dühöngött, a rendőrség óvatosabb lett és egyre másra törtek ki a császárság elleni lázadások, a pénz beszélt a tudatlan tömeg meg tombolt.
 Kemény évek voltak, a birodalom peremén az önállóság iránti törekvések kezdtek megszületni, részben azért, mert a távolság új kiskirályokat teremtett, és részben azért, mert megérezték a belső világok gondjai általi hatalmas problémát, mely jelentősen gyengítette a központi kormányzást. -Akad planéta ahol a törvényes helytartót megbuktatták és helyi földesurak kezdték bitorolni a bolygót. -Nos ezek ellen is fellépet a Törvényház rendszere, igaz, volt hely ahol a birodalmi dragonyosokat kellett bevetni, oly mértékűvé növekedett az adott felkelés, de szerencsére ez nem volt általános. Ráadást a térkapurendszer kiépítésével a távolság minimálisra csökkenve, a haderő napok alatt tudott reagálni a komolyabb megmozdulásokra is, amik ezáltal elveszítették létjogosultságukat.

-Furcsa, a térkapuk lettek a világ irányításának kulcsai, amire a kalózoktól a cégeken át a hataloméhes politikusok mind-mind vágyakoztak. "Ha a kapu a tied, te döntöd el ki lép be a rendszeredbe", és a hagyományos  hajókkal még mindig hónapokig tartanak az utazások, ami rengetek idő a védelem kiépítésére.
 -A helyzetet az uralkodó hogy erői ne legyenek ennyire lekötve, úgy oldotta meg, hogy a kapuk biztosítását az Egyházra bízta, az egyház meg élve a kiváltságos lehetőséggel az inkvizítoraik által meg is védelmezték a kapukat, ráadást misszionáriusaik így az egész ismert világot bejárhatták. S ami még extra haszonként felmerült az Egyház részéről az, hogy  külön hadjáratokat folytathattak az eretnek szekták ellen, ebből az született, hogy az állam és a vallás egyre szorosabb kapcsolatba került...

 A Titáni Finomítóváros, mely egy ipari komplexum, a hold legnagyobb településeként volt nyilvántartva, természetesen jól elrejtve, távol a turisztikai és nevezetesebb városoktól. -A Finomítóváros, egy metánnal üzletelő vállalat nyomor és rabszolgatelepe, ahol a rendet a cégőrség tartotta fent és még a császári hivatal sem kívánt irodát felhúzni e felettébb veszélyes zónába. A túlkapásokat természetesen a birodalomnak, így közel a Földhöz muszáj volt meggátolni, így rendszeres razziákat tartanak a Törvényház osztagosai, nem nézvén hogy céges katona vagy bérrabszolga. Ebből eredendőn igaz, nem egy félhivatalos tűzpárbaj született a vállalati zsoldosok és a birodalmi egységek között, ami sajnos a birodalom belső területein majd mindennaposnak számított, a cégek túl sokat követeltek. -De nem csak a cégek, a nyomorgók is gyakran fogtak fegyvert, olykor a vállalatok és a birodalom ellen egyszerre, így hát a törvényt felettébb nehéz volt helyesen értelmezni, ezt oldotta meg a tárgyilagos M.I. a törvényházak parancsnokai.

 S ezen kacifántos légkörben a császár elvben nem befolyásolható és ki/kik szembeszegülnek a törvénnyel és ennél fogva az uralkodóval, kegyetlen megtorlásba részesül. Ám ez a papírforma, a gyakorlatban az adó mely életbe tartsa a birodalmat volt a mértékadó, mert ugye ha minden profitorientált vállalattal leszámolna az állam, könnyen megroppanna az egész gazdasági rendszer, ami annyit tett, minden nézőpont kérdése volt. Hiszen az sem látszott ésszerű megoldásnak, ha mindent az állam vezérelne, ezt a bürokráciát képtelenség lenne eredményesen működtetni. Tehát van a kényes egyensúly és a burkolt háborúk a birodalom és a céges alakulatok között, melynek vége általában a megegyezés. Igaz, megtörtént, hogy egy túl nagyra növekedett és követelőző vállalattal a birodalom teljesen leszámolt, tulajdonosaikat likvidálta, a céget feldarabolva szétosztotta a riválisok között, e képen a termelést magát életbe tartotta, és nem is kellet magára vállalnia egy naprendszereken átívelő cég irányítását, hűbér rendszer. -Tehát a birodalom se volt tökéletes, de igyekezett valamiféle egységet fenntartani és megtartani, egészen a Finomítóvárosi lázadás kitöréséig...

/ Titkosított belső információ: a Titán Hold összes Törvényházai összefogtak és egységesen minden erőforrásukat a lázadók megsegítésére szolgáltattak. A Törvényház fegyveresei, nem maradtak semlegesek, nem követték a birodalmi irányelveket és bár sok emberi alakulat semleges maradt, az androidok egységesen tűzerővel is a lázadást támogatták. -A helyzet azonnali mozgósítást igényel a haderő részéről! /        

Államkép

Orwell 1984, Óceánia

 EGY NAGYON TÁVOLI JÖVŐBE...

A propaganda miniszter elégedetten dőlt hátra, műanyag székébe, a nyomor ellenére a programok működnek, bár nem a köztársaságé, hanem a fanatizálásé, és ez pont elégnek bizonyult a hatalom megőrzése szempontjából.
-Háború volt, verbális háború, mely keretében a szolgálatok nem egy robbantást hajtottak végre, a terv szerint minden akciónál  legalább 100 fő fölötti áldozati aránnyal, és a hűséges zsoldosok tették amiért fizeti az állam őket.
- Elégedett volt, a vezér nyilván dicséretbe részesíti, amely újabb hűbéri birtok keretében fog megnyilvánulni, és kell több??? -Az ember egyszer él, és a külföldi bankszámlákat sem véletlenül találták ki, meg aztán annyi militáris alakulattal rendelkezik a párt, mely a hadsereg nélkül is képes egy esetleges forradalmat, gyorsan és könyörtelenül elfojtani. Nem véletlen a milliárdokba kerülő besúgóhálózat, nincs olyan ellenzéki mozgalom ahol az állam szemei és fülei ne lennének jelen, meg aztán háború van!
 A kihűlt kávéért nyúlt és fintorodva belekóstolt. Utálta a hideg kávét és utálta ha nincs hozzá tejszínhab, az embernek legyenek igényei, ha már teheti. S miközben barna szemei megpihentek a repedezett fal rajzolataink, csak remélte, nem e földalatti bunkerirodába éri utol az esetleges végzet. -Persze ez még odébb volt, a média annyira lebutította a többséget, hogy aki a párt véleményével ellentétes megjegyzést tesz a nemzeti hálózaton, hát a sárgaföldig alázzák, s aki túl kompromittáló adatokkal rukkol elő, hát olyankor megtörténnek a balesetek...

 Már 15 esztendeje áll fent a rendszer és annyira kiölt agyú társadalmat sikerült összehozniuk, hogy a idióták minden baj forrásának a 15 éve ezelőtti rendszert okolják, na meg a jó megkreált ellenséget.
 A középkorú férfi elmosolyodott, eszébe jutott a merénylet, mikor a vezér házát robbantotta fel a szolgálat és mindent az ellenzék nyakába varrva, bizony megtelt a EVENI fegyintézet politikai aktivistákkal. A vezér persze eljátszotta a sebesültet, még több empátiát ébresztve, miközben kutyabaja sem történt, hiszen nem is tartózkodott azon lakásába. -A szemüveges férfi jól tudta, a gazdaságilag életképtelen rendszert csak folyamatos háborús propagandával lehet fenntartani, számos eszközt igénybe véve, a háborúra való hivatkozás ürügyén.
-Odébb lökte a gépi kávét, és a mai híradó alapját szolgáló vázlatra tekintet. Nem volt nagy szám, bár számokról lesz este szó, számokról, melyben pontosan felsorolják az ellenség merényleteinek véres eredményeit, százezer halott! -De hát háború volt, és ez a százezer nem is sok 10-12 évre lebontva, a titkosszolgálat martalócai meg szívesen tették a dolgokat, nem véletlen, hogy az ilyen különleges osztagoknak nevezett merénylőket az alja nép közül választották, s mikor egy-egy figura már vagy túl sokat tud, esetleg követel, a szolgálat őket is rövid úton a másvilágra küldi, a történetbe ez is belefér, miként a történelembe...

Ennyi

Mondják, az csak egy állat, eljött az ideje és elpusztul, nincs ebben semmi új. Voltaképpen nincs, de vajon az ember, mi is valójában(?) mert éppen úgy részei vagyunk a planéta élővilágának, mint az állatok, növények és igazából kevés a különbség.
 Vagy tán az a különbség, hogy mi emberek képesek vagyunk darabjaira tépni az egész bolygót(?) ne tán az emel ki minket, hogy szinte naponta tüntetünk el fajokat, legyen az növény vagy állat(?) Arról nem is beszélve, hogy azon élvezkedünk, hogy mások, embertársaink szenvednek, meghalnak. Rekord nézettség az eleven égetés, és a hümmögésen kívül, nem igen iparkodik tenni, még az sem aki tehetne. Az utcai rablás, bántalmazás meg közönyt teremtve, fejünket fordítva, annak adunk hálát, hogy nem mi vagyunk az áldozat!
 Ám valójába mi vagyunk, mindent ami többé tenne minket hátrahagyunk és robotként egy fogaskereket alkotunk, egy modern kasztvilág kereteiben. -Nincs jelentősége, a rémhírek és borzalmak napi szinten szolgáltatva vannak és az adrenalin éhségünket ez ki is szolgálja. -Vannak kivételek, de úgy fogyatkoznak, mint a pusztuló élőlények, hogy a végén legyen egy marék ember és egy gigászi, embernek kinéző szörnyeteg.
 Nem a zombiktól, szuper vulkánoktól kell leginkább rettegnünk, a legfőbb ellensége az embernek, saját fajtársa...

 -Elfáradtam, nem volt minek gondolkozni, már nincs értelme, mikor összerágott mócsingokkal teletömik az emberek agyát, kreált hamis vagy részigazságokat tartalmazó hírekkel, és a nép eszik, falja a sületlenséget, mert így könnyebb, nem kell szembesülni az általunk létrehozott pokoli világgal, mert cinkosai voltunk/vagyunk, ez alul nincs mentségünk.
 -A kutyámra néztem, ő folyamatosan engem nézett, és bár remegett a haldoklás fázisának köszönhetően, hálás volt, hogy mellette ültem és próbáltam nyugtatni, kedvenc falatjait kínálni, vizet adni, csak ennyi. Nem sok, de ő hálás volt, ő nem követelt jó jövedelmező munkahelyet, nem bánta, ha néha kicsit hanyagabbul viselkedtem és azzal sem foglalkozott mennyire gazdag vagy szegény vagyok, ő csak egyet kívánt, hogy szeressem és neki az érzés mindennél többet jelentett, mindennél!
 Már nem volt sok hátra, a szél hidegen fúj, kabátommal takartam be, és hazudni próbáltam, hogy ne féljen, meggyógyul. -Ő tudta hogy mi vár rá, ő nem kért hazugságokat, csak azt remélte nem fog egyedül maradni az utolsó perceibe...

Csak

- De nézd, ez a sántikáló rablólovag a planéta alkirálya?! fintorgott a testőrség kapitánya, egy pohár ízesített alkoholt kortyolgatva a lila fényű bár félhomályába, szemei a semmibe révedtek, kérdését az asztal túloldalán üldögélő ügynöknek intézte, jól ismerték egymást, bíztak egymásba.
- Nos ez a sántikáló barom sok embert emelt ki a szürkeségből és ők immár jó helyen vannak és lojálisak. jött a válasz, igaz, a őszülő halántékú férfi sem érezte teljesen kereknek saját válaszát, ám részigazságot mindenképp tartalmazott, és ráadást nem is akart politizálni, tele volt vele minden pillanata.
-Ezt értem, de miért lennének hűek?!
-Mert olyanokat emelt ki, akik zsarolhatok és innentől megvan az ördögi kör. felelte John Arw, a Héliumvárosnak is nevezett metropolis titkos rendőrségének főnyomozója.
-De mi van a néppel??? firtatta a kapitány és a hatalmas fali kivetítőre pillantott, ahol a planéta alkirálya, a nép hű barátja éppen valami baromságról dumált, és ugyan kötelező minden nyilvános helyen a központi média hírcsatornájának is menni, ám a tulaj zenét rakott a kép alá, a pofázást pedig elnémította, így tény, jobban mutatott a dolog.
-Jó kérdés. mosolyodott el John, de persze mindketten tudták a választ, a spicli szolgálat remekül müködött. Néhány birodalmi dinár és sok ember csacsogni kezd. S mert az alkirály kellő nyomort teremtett, hát a besúgás külön megélhetési formává alakult, olykor még a szolgálat embereit is veszélyeztetve. -Zavart világ volt az tény, hiszen ott voltak ők a titkosrendőrség, ott volt a Népi Információs Lánc nevű hivatal, aztán a Birodalmi Biztonsági részleg, ami ugyan elvben a császárnak jelentett, de meg voltak vesztegetve, az alkirály a cirkusz mellett rendesen költött a hírszerzésekre, mert hát az információ hatalom és gyakran fegyver is, meg aztán ha eljutna a hír a messzi anyabolygóra, az alkirályi poszt hamar új ember birtokába jutna...
-Tudod John nem is igazán kérdés, hiszen én is megölhetném az alkirályt, végül is a testőrség részét képezem. pillantott a titkosrendőrre a kapitány, sejtette e szavakkal nagyot kockáztatott, de már az alkohol rásegített, és igazából feszíteni is akarta a húrt, .urvára elege volt már a velejéig korrupt és képmutató rendszerből. -Persze lehetett volna ezt a mondandóját olyan helyen elejteni ahol örömmel meg is hallgatnák, de így izgalmasabbnak tűnt, és részeg volt.
- Ez igaz. értett egyet a rendőr, akinek beosztása túl magas volt, hogy kockáztasson, de Roger Willd kapitány régi cimborája volt és így csak imádkozott, hogy e raktárnegyed sokad osztályú szórakoztatóhelyén ne legyen poloska, ő nem kívánt meghalni.
-És?! ütötte a vasat a testőr, még nem döntve el, hogyan is legyen tovább.
-Nincs és, nem csak te vagy az alkirály közelébe. Nem egy android és nanorobot rejtőzik és akkor nem is beszélve a szolgálatokról. Ne hidd, hogy az embereid között nincs besúgó?! tett egy nagy pontot elég nyomatékosan John, be akarta fejezni a témát, és inkább nézné a vonagló félmeztelen androidnőket, nem gondolva a nyomasztó valóságra.
-Hűm, lehet igazad van. adta fel a kapitány, barna szemeit a fáradság és a pia együttesen nehezítette, ráadást olyan dolgokról gagyarászott amiért minimum kínhalál járna, de annyira utálta az alkirály...    

Hideg verejték

 Fáztam, mint a veszett kutya úgy remegtem, az orrom folyt és a szemeimet alig tudtam nyitva tartani. Persze most az influenza semmit nem jelentett, időnként távcsővel végigpásztáztam a senki földjét, és csak reménykedtem, hogy nem zúdul a nyakunkba egy tüzérségi bombázást, mert akkor megoldódik a betegségem és a utolsó vonalunk is elesve,  nem lesz ki megoltalmazza a várost. Igaz, ha csak ennyien maradnánk, semmi esélyünk, bár a százados szerint össze van már állítva egy rögtönzött hadosztály, mely már erőltetett menettel közeledik.
 -Mindegy, az ellenség hordái elképesztő létszámmal rendelkeztek, és a sok zombit a haditechnika is rendesen támogatta, mert ugye, az ember legnagyobb ellensége, egy másik ember. S a másik ember, a központi kormányzat ellensége, nem más mint a globális világ négy legnagyobb vállalata.

-Ez van. nem filozofálok a dolgokon, nem hitből kerültem a lövészárokba, hanem azért, mert kellett a katona, szükség volt az emberekre kik egy emberségesebb világba látják a jövőt és nem a bérrabszolgaságba. Vállaltam én is sok embertársammal, melyek közül már 60%   elesett a különböző frontokon, miközben most a Dél-keleti regionális főváros védelmébe vonták össze a terület még mozgósítható erőit. -A hanyatlás már látszott, erőinket a cégek hordái sorra morzsolták fel, ám az ember kitart, sárba, hóba és ha kell biológiai fegyvereikkel szemben is, már csak azért is, mert nem sok választásunk maradt. Mi veteránok, biztos nem kapnánk amnesztiát, így hát, ha gondolataink változnának is, már csak elpusztítani kívánnak minket, és bár vélhetőn, le is győznek, még is tiszta lélekkel állunk készen a lövészárokba, mialatt a magasban, a beborult égből cseppek hízottan ereszkedésbe kezdtek, ideális egy ellenséges rohamra, az éberség most még inkább szükségeltetik.

 -Volt egy világ, volt egy központi vezérlőtanács és voltak a cégek, kik profitjuk egy részét a megvesztegetésre fordították, az újabb és újabb nyomortelepek létesítésének érdekében, ám eljött egy tanácson belüli változás, és volt oly erős a elnök, hogy ellentmondott a vállalatoknak. Ellentmondott és ezzel elkezdődött a műforradalmak korszaka, majd mikor belátták a cégek, ez lassú és pénzigényes feladat,  a háború mellet döntve, és egy esztendő alatt, a planéta háromnegyedét az ellenőrzésük alá  vonták. -A központ kormányzat már a Szabad Marsról próbálja a lehetetlent, a katonák, olyanok mint én is, meg még itt lent a lövészárkokba. -Bár már vannak pletykák, hogy kivonul a Központi Kormányzat és csak bolygóközi pályáról, csatahajókkal bombázzák a cégek főbb ipari központjait. De persze ez szóbeszéd, és mert a Hold szintén a vállalatok tulajdona, ahol erős flottaállomások is találhatók, nagyon kérdéses, hogy a Marsi vezetéstől kölcsönzött hajók milyen eséllyel is tudnak pályára állni. Igaz, itt van a maradék erők kivonásának kivitelezésének kérdőjelei, hisz a csapatszállítók is célpontok. Az meg nem volt titok, hogy az utánpótlás 70%-a vagy megsemmisül, vagy a cégek kezére kerül. -Szóval igazából, a magamfajtának egy lehetősége van, az utolsó töltényig harcolni.
 Tagadhatatlan, akadtak katonák akik dezertálva, inkább elvegyültek a városokba, remélvén a reménytelent, de akik a központi erőket választották, nagy részben, elkönyvelték, ma vagy holnap itt a vég, és a Föld boldog rabszolga-paradicsommá válva, néhány család irányítja, miként a naprendszer nagyobbik féltekét is.
-Fáztam, hátamon a láztól verejték kígyózott, jeges borzongást teremtve, miközben a távcsövön keresztül, mintha mozgást érzékeltem volna. Hiába, ideális idő, az élő-halott biológiai fegyvert már se hideg, se betegség nem gyötri, és csak a fejük szétlövése a garancia, vagy a lángszórók...

Lejtőn

 Nehéz azt mondani, csodás az élet. legalábbis Tom, nem igen vélekedett az életről ilyen optimistán, miként a perceket sem igazán tudta számolni, a betegség ki-ki tépet darabokat mindennapjaiból.
-Fogyatkozó idő, szokta mondani, egyre kisebb baráti körének, egyszerre utalva a kórság által elrabolt pillanatokra és a betegségétől megriadt és eltávolodott, immár csak volt barátaira. Nem tudta, hogy sajnálja-e azon embereket, kik hátat fordítottak neki, vagy magát sirassa, az elpusztulást, az előre látható sorsát. -Persze kicsit ironikus, mert jönni fog az a pont, mikor már úgy sem tudja a jelen világát áttekinteni, tudatosan felfogni, megfogni, hogy aztán később a nagy semmibe révedve, kilehelje lelkét, és testét a tűz zabálja fel, a betegség maradványaival együtt.
 Odébb lesz(?) persze a franc se tudhatta, mit hoz a következőnap, elég egy kieső másodperc séta közben, és már el is csapta egy jármű. Bár, Tom úgy vélte, ha ez a közeledő jövő, akkor reméli a fájdalom messze kerüli. Mert bár voltak elveszett, talán még órái is, ha fájt valamire, az igencsak fájt, és kellett a fájdalomcsillapító. -Kellett, igaz, nézvén e átkozott betegséggel foglalkozó filmeket, az üres, kifejezéstelen tekintetű betegek létezése, inkább csak lét, és ha van is érzékelés, az egy egészen más dimenzióba történhet. Sőt, tulajdonképpen történik is, hiszen, múltkor, ő maga sem tudta, hogy az este félhomályába, mi a fenének kezdte el a szőlőt metszeni, igaz, azt sem tudta, mikor is ment ki, ráadást pizsamába.

 Nehéz volt a szembesülés, az ollót úgy hajította a kert túlvégébe, hogy azt, ez ideáig még mindig nem találta meg. -Két hete történt, és habár több ilyen ijesztő meglepetés nem érte, de ez pont elégnek bizonyult, hogy rohadtul összevesszen az orvosával, a párja csitította, pedig Tom biztosra vette, neki volt igaza. Mert hát mi a csodának zabálja az ember a bogyókat, ha az egész egy nagy, bizonytalan semmit takar, rohadtul szomorú végidőket ígérvén.
 Lorára gondolt és úgy érezte könnyek szaladnak a szemeibe, mert nem tudta, meddig marad mellette élete értelme, és egyben rettegett attól a minutumtól, mikor magatehetetlenné válva, gigászi terhet helyez szerelmére, aki vagy bírja vagy nem.
 Persze, ő is mint sok beteg, eldöntötte, lesz egy vonal, mikor az öngyilkosság fog a logikus lépés lenni, a kérdés csak az, vajon észnél lesz-e, hogy megtegye, meglépje azt a bizonyosat... -Az alkonyi metszésre gondolva, attól félt, könnyen kicsúszhat az idő és a világ  irányítása a kezei közül, akár már holnap is.

-Isten tökéletes, no igen, Ő igen, de az ember elméjét egy sorvadást előidéző valami, ami vélhetőn a gyors civilizációs fejlődés eredménye, miként a stressz hamar felemészti. S a létező csodák közepette is, e betegségtől ez eddig nincs menekvés, maximum az időhúzása, ami csekély vigasz az egyre szűkülő világba kényszerülő egyre több betegnek.
 Tom legyintett és csodálkozva vette észre, hogy köntöse zsebébe egy szelet karaj lapult, nyersen és nedvesen...

Momentum

 Nem akarta megkeresni a lényeget, nem akart szembesülni a végponttal, így az ellenpont sem érdekelte. -Karácsony volt, az utcákon bokáig érő bűzlő szennyvíz, melyben vidáman versenyeztek a kövér patkányok, néha meg-meg pihenve egy holtestszigeten, ironikusan, a bomló tetemek több funkciót is ellátva, már mint a patkányok szemszögéből.
 Világvége volt, oly sok hamis vízió, oly sok ijesztgetést követőn, a már szinte hihetetlen, az egyik napról a másikra bekövetkezett, és mint rákos burjánzás, hónapok alatt az egész emberiséget ledöntötte.
 -John, az ötödikről nézet kifelé, kezében puskája, a szék mellet tiszti kardja. Az élet volt maga, már mint a fegyverek, mert fegyver nélkül, rövid bárki pályafutása e haldokló világba. Persze a fegyver se garancia, mindig akad gyorsabb gyilkos és gyakran előkerült, komolyabb tűzerő.
 Álmos volt, olykor percekre elbóbiskolt a rozoga karosszékbe ülve, és nagyon hálás volt, hogy az ajtó még zárhatónak bizonyult, nem csak a meglepetéseket csökkentette, de a bűzt is némiképpen visszatartotta. Mehetett volna magasabbra, felköltözhetett volna a legfelsőbb szintre, de, már olyan elgyötörtnek érezte magát, mikor ezen épületbe menedéket remélt, hogy feladta a tökéletesebb hely keresését, miként azt a vágyát is, hogy lefürödjön, és ne saját izzadságszagába úszva, mélázzon, mi is büdösebb, a kinti mocsok, vagy teste áporodottsága.

 Álmok, azok még akadtak, miként mindenféle betegség a nagyváros mocsarába, ám a járványok csak egy dolog, a patkányok még nem követelőzőek, viszont a túlélők egymás vérérre szomjasan, egyáltalán nem nyugodhattak. -Szóval kellett a fegyver és szükség volt valami remény nevű impulzusra, hogy az ember, mielőtt megörülne, vagy valaki a halálba segítené, ne legyen öngyilkos, maga menekülve e nyamvadt pokolvilágból.
- A középkorú férfinak is megfordult fejébe, hiába a kiképzések, hiába a tapasztalások, a szakadozott egyenruháról meg nem is beszélve. Tudni kell, a kilátástalanság alattomos jószágként bármikor diadalmaskodhat.
-Még nem. mondta ki félhangosan, és egy kapszulát halászva elő zubbonya zsebéből, a "mérget" szájába helyezte, és csak úgy natúrba le is nyelte. Ez nem a fizikai kitartást erősítő dopping volt, azt injekcióba adagolta, igaz már nem sok volt, tehát a történet a vége felé közeledett, miként az alábukó nap láttán, tudva ez a szerda is a végét rúgja, jöjjön hát a csütörtök.
 Na igen, a túléléshez, nem csak fizikai kondícióra volt szükség, ha mentálisan az ember behódol a körülményeknek, hamarost a patkányok elesége lehet, vagy még rosszabb.
-Remény! ez kell az embernek, hogy a napokat legyőzve tovább tudjon lépni és ezt tartalmazta a kapszula, olyan részeket aktivált az emberi agyban, amit a helyzet már kiölt, de az életbemaradáshoz nélkülözhetetlen, s ő még nem is panaszkodhatott, a haderő a baj kezdetén kellően felszerelte szteroidokkal is egységeit.

 Gépfegyver ropogás! ébresztő volt és rémítő, már csak azért is, mert nem túl távolinak tűnt, ami semmi jót nem ígért, pláne egy katonának, mikor is a csőcselék, ahogy Wilson kapitány nevezte azokat akik, a hadsereget vádolták a világvégéért, holott az a tetves, részecskeütköztető  cseszte el a világot, a tudósok hülyesége végett.
 Igaz, Wilson kapitányt már felzabálta egy éhes horda, még a "november 15" nevű ideglenes erősség ostromát követőn, mikor az éhező sokaság áttörve a védvonalakat, szó szerint lerohanták az bázist, melynek célja lett volna a túlélők kimenekítése a  káoszból, a biztonságosnak ítélt bunkervárosokba.
 Volt néhány, és pár szerelvény, páncélvonat el is jutott egyes objektumokhoz, de a válogatás szigorú volt, és hát kik nem voltak megfelelőek, elégedetlenek lettek és máris megvolt a baj. -John az utolsó a sebesülteket szállító vonattal távozott, de sosem érkezett meg a célállomáshoz, egy alagút zárta ugyanis az utat, amit a lázadók berobbantottak. Komisz pillanatok voltak, és a hadnagy életeket kioltva tudott csak kitörni, egy maroknyi katonával. Ám a kitörés fordulata, mint egy regénybe, a csapat szétszéledt, és mert a hadnagy a többiekkel ellentétbe, nem a bunkerváros felé igyekezett, idővel egyedül maradt.
 Nem panaszkodott, pár napja egy viszonylag biztonságos településen járva, hallotta, hogy lerohanták a bunkervárost és nagy lakoma zajlott, hiába az árulás is napi szinten működött. -Természetesen, sok erőd kitartott és áttörhetetlen acélajtók védelméből a változást remélik a bent élők, ám a kint élőknek ez kevés vigasz, miként a könnyek a szakadó esőbben...   

Csak egy megálló

 A nap lemenőbe volt és Tom a távolból nézte a vitorláitól fosztott szélmalmot, talán félt tőle, de egy biztos, nem akart a közelébe menni. Az út melynek kátyúktól terhes szélén állt, gyér forgalmú és kerülésre javasolt volt, na nem a kísértetek miatt, hanem az aszfaltösvény állapota végett.
-Sóhajtott, egy nyárfának támaszkodva a végzete felé sodródó malmot nézvén, a szerelem jutott eszébe, a szerelem és a benne rejtőző veszteség. -Furcsa volt, miként a vöröslő naplemente, a széltől, a szélbe táncoló falevél, és az alkony sajátos illata.
 Az induláson gondolkodott, kocsija türelmes volt és az a néhány maszat felleg, igazán nem mutatkozott viharhozónak. Még várt, s bár sokan azt mondják, a szerelem nem ráérős fajta, még is úgy érezte, ha valami rohan, hamar kiéghet és mint váz, roncs marad hátra, egy rossz momentumként, örökre a lélekbe.
- Haragvó lett, ez hirtelen tolakodott tudatába és a pénzéhes nők kígyóhadára gondolva, messze nem tudta mi a helyes és mi az ami felesleges. Persze tudta, nem minden nő a jólétét reméli egy kapcsolattól, ám nem is minden kapcsolat tudja meg élni, a csekélynek látszó egy esztendőt sem.
-Ítélkezni? nem, nem kívánta megmondani, ráerőltetni senkinek, senkire  saját valóságát, úgy gondolta, élje csak mindenki a önös illúzióvilágát és élvezze a látszatot és csepegtessen könnyeket az elkövetett hibákból fakadón. -Nagy szavak, vagy nagy mellébeszélések, de mivel ő is eset gödörbe és neki is kiszaladtak már a könnyei, még ha azt gondolják sokan, a férfiak nem sírnak, így inkább a sárba taposott volna...
 Rohadt hülye gondolatok! állapította meg Tom és eltaszítva magát a fától, még egy utolsó pillantást elejéig a malomra kacsintott, majd a kocsijához sétálva beszállt és életre keltette a járművet.

 "Rövid a pillanat, mely szabad és tiszta,
rövid, mert léptünk, szennyes és nyomott hagy.
Kérni az életet, legyen jó és csodás(?)
 nem biztos, inkább teremtsünk csodát"

 A kocsi lassan haladt, egyrészt, Tom még a gondolataiba utazott, másrészt az út pocsék volta, nem is engedte a gyorsabb tempót. -Haladt, ez volt a lényeg, és a szünet, úgy érezte megérte azon pár perc töprengés a fának támaszkodva. Nem volt új, nem volt rendkívüli, de egy nyomasztó napot követőn, vagy egy sör, vagy egy kis gondolkodás.
 A legtöbben a piát választanák, Tom inkább a mélázást, már csak azért is, mert amikor majd kimegy a temetőbe, nem akart a részegség határán tántorogni. Igaz, volt idő, mikor gördülő életében, mindennap jelentős szerepet játszott az alkohol. -Akkor minden könnyebb volt és rengeteg látszat barát, ami éppen akkor megfelelt. De egy idő után, a dolog már nem elégítette ki, és igazi értelmet keresve, eldobta a piás üveget.
 Eldobta, de jól jött, egy komolyabb munkahelyi hiba, mely ébresztőt jelentett és a baleset, mely végkép lezárást jelentett a alkoholizálásnak. -Végkép, pedig aztán jött a temető és a fájdalom. De minden halál egy új csillag születését jelenti, s ezen "optimizmus" segített Tom számára a túlélésbe, azokba a nehéz évekbe. Mert egy halált nem könnyű feldolgozni, elfelejteni, meg kizárt. 

Időhalál a Kezdet

  Az idő, úgy szűnt meg, mint, amikor egy kifeszített kötelet, éles késel elvágnak, megszűnt a folytonosság és hurkok és végzetek születtek, majdnem minden, elveszítve gyökerét és értelmét.
 Az OCEÁN-6 nevű kutatóhajón a idő végét, egy eltűnő válaszfal jelezte, persze még akkor senki nem tudta mi is történt valójában. Mi több, folytatták kijelölt útjukat egy Föld típusú planéta felé, aminek még csak egy számot adtak, 1122 - E bolygó a tudósok véleménye szerint, teljesen megfelel az emberi életre, és a földi túlnépesedés problémájának kulcsát látták a vezetők, ezért is indították el az OCEÁN-6-ot.
 A hajó legénységét igazából senki nem tudta kik választották ki, és ahogy a hét ember beszélgetésbe bocsátkozott, a történet még zavarosabbá vált, melynek végén, már senki nem volt biztos semmibe.

 John Hirron kapitány, a hajó parancsnoka, aki mellőzte már jó pár napja a borotválkozást, no igen, a szőrtelenítő kenőcsöt meg elvből nem használta, fáradtan nézte az utolsó jelentéseket. -A legutolsóhoz már nem társult kép, de a szöveg elég egyértelművé tette, hogy odahaza szörnyű dolgok történhettek, mi több, talán maga a világvége.
 Nem volt vallásos, nem imádkozott és nem is akarta megfejteni a "titkot", legbelül, jóérzéssel töltötte el, hogy megszakadt a kapcsolat az anyabolygóval, úgy érezte, számára, számukra, pont elég a hajón történű különös események, az elveszettség érzésére, egyáltalán nem volt szükségük.
- Még egy nap, és bolygó körüli pályára állva, a drónok feltérképezik az új Földet, s ha minden oké, akkor az OCEÁN-6 landolni fog a 1122 jelzéssel ellátott égitesten, hogy immár ők is részesei legyenek. -Persze, hogy az idő elvileg szétrobbant, és lassan minden a megszűnés felé hullik, nem tűnt valami vigasztalónak, ám John úgy gondolta, mindegy mi lesz vagy mi van, a küldetést igyekeznek beteljesíteni, még akkor is ha ez már teljességgel jelentéktelen momentum is lesz.
 Sokadik érdekesség, hajó kiszolgáló személyzetét, pilóták, navigátor, gépész, androidok alkották, számukra, már mint emberek számára, a vezetők, vagy a fene tudja kik, azt az egy feladatott adták, hogy a bolygót vegyék birtoka.

 Elvben egyszerű történet, bármire felkészülten, harci robotok is rendelkezésükre álltak, tehát ha valóban megfelelő a légkör sok akadály nem létezhet. John szerint az egészben a legfurcsább, hogy akadt a kiválasztottak között, egy kalandvágyó bérrabszolga, egy elitalakulatos, a vörös szépség, aki írónőnek adta ki magát és persze ott volt, egy pap, a franc se tudja miért, és egy ikerpár akik semmit nem árultak el magukról. Szóval egy igen csak érdekes kompániának tűntek így heten, és a kapitány semmit nem értett.
 A tudósok, szakemberek sehol, ő is csak egy közepes osztályú hadihajó kapitányaként szelte az univerzumot, messze nem a legjobbak közül valóként, ami annyi kérdést szült, hogy John, a pihenése idejét is agyalással töltötte.
 A monitort nézte, utálta a háromdimenziós vetítőket,   és utálta a rendkívüli eseményeket, amit ez az időösszeomlás hozott, bár igazából komoly baj nem történt, és ha a szerencséjük és az idő kitart, még a végén teljesítik a megbízásukat.

... nem tudták miként és azt sem hogy mikor, de két harci robot kíséretében az új földön álltak, kezükbe karabélyok, felettük pedig egy üvegkupola. -John Hirron, idegesen nézett körül, nem is útitársait, hanem a áttetsző oszlopoktól tartott csarnokot próbálta felmérni, veszélyt keresni, ebben a pillanatban, már nem bízott se gépbe se emberbe, ha jól sejtette, a végzett elérte őket is.
 Nem látott ellenséges mozgást, sőt semmit nem látott, csak egy végtelenbe vesző oszloplabirintust.
-Mi a franc ez? harapdálta ajkait  az ikrek egyike, úgy tűnt, a helyzet feloldotta hallgatagságukat.
-Ki tudja. vont vállat a kopaszra borotvált fejű katona, aki nem fukarkodott az utazás ébren töltött idejében, a hőstetteiről mesélni, a kapitány, most konstatálta, vélhetőn a pasas nem blöffölt, nyugalma, szinte közönye, ijesztőnek tetszett, e nem tetszik helyzetbe.

 Mindenki forgolódott, mindenki valami értelmes pontot, kijáratott vagy csak egy megoldást remélve tekintgetett, ám a hely nem kegyelmezett, sőt...
-Emberek! egy hang csendült, mindenkibe megfagyasztva a vért, s igaz, hang akadt, alak nem.
-Ki az? hebegte az írónő, inkább csak társaihoz beszélve, mint a láthatatlanhoz.
-SEMMI GOND, folytatta az ismeretlen, AZÉRT VAGYTOK ITT, HOGY AZ IDŐ MEGGYÓGYULJON, S A GYÓGYSZER, NEM MÁS, MINT HATOTOK HALÁLA, MERT AZ UTOLSÓ LESZ AZ ELSŐ!
-TEHÁT ÖLJÉTEK MEG EGYMÁST!