Őlni kell!

Április 26
Egy újabb rohadt tavaszi nap, vagy esik vagy a szél fúj. De mindegy, kávé után a dolgom után néztem, idegeneket kerestem.
 Nem nagy kaland, dögivel csatangolnak közöttünk, és ez annyira nem titok, hogy senki sem hiszi el. Azaz vagyunk néhányan akik nem a feneküket nyaljuk, mi gyilkoljuk őket!
 Ez is munka, és hála az Orosz technológiának, tudjuk álcázni magunk. Nem egy eszemen dolog ám ez, egy sötét szemüveg ami láthatóvá teszi a fény azon részét amit mi nem igen érzékelünk és ráadást a gondolatainkat is elfedi.
 A fegyverünk szintén mondhatni intelligens, legalábbis a lőszer biztos. A golyó behatol a fejbe és ott azonmód felrobban, az egész koponya szétloccsan. Nincs más mód, a szürke kis férgek máshol nem sebezhetők, és ha elhibázzuk, ők biztos, hogy nem...

Április 27
 Egy másik nap, a tegnapit követve, miközben én is egy mocsok nyomába kullogok. Persze lelőhetném a nyílt utcán mindenki szeme láttára, de csak én szívnám meg, a zsaruk rám vadásznának, meg a dögök is.
 A nép, a többség ugyan csak egy gyilkosságot látna, az elpusztított idegen nem lepleződik le. Állítólag valami DNS módszert alkalmaznak. Manipulálnak minket és manipulálják saját testüket. Ám szerencse a szemüveg a valódi formájukat rajzolja elénk. A doki szerint az eredeti lenyomatuk a torzítás ellenére is berajzolódik, és tény látjuk az emberformát és a benne megbújó idegent.
 Nem vagyok mérnök vagy lángelme, de nem is ezért vagyok a csapat része. Hiszek valamibe, hiszem, hogy a Föld nem az idegenekké és azt is, hogy nem akarok a befolyásolt fogyasztási társadalom sokadik egyede lenni.
 Mátrix világ(?) Talán, a film nem is volt olyan valóságot kerülő. De ez most nem számít, a kis görény, idős nénike, bottal és szatyorral befordult egy elhagyatott sikátorba, az idő este kilenc, az árnyak már brutálisan megnyúltak.
 Nem szóltam, ez nem akciófilm volt. A fegyvert célra tartottam és  az elsütő billentyűt meghúztam. Nem láttam a lövedéket és a zajnyelő végett némán szólt a pisztoly. Viszont láttam a szétfröccsenő fejet az agyvelőmaradványokat. A test a kőre hullt, immár élettelenül.
 Sietnem kellet, a tetemhez rohantam és rászórtam az erre a célra használt poros zacskó tartalmát, a bomlás azonnal beindult és pillanatok alatt a kis baktérium szörnyek mindent felfaltak ami az idegenből maradt. Igaz ezt nem néztem végig, az idő nekik és nem nekem dolgozott...   
    

Töredékem

 "Sötét időkben sötét dolgok születnek,
istentől tökéletes(?) vagy csak a halál.
Menekülünk, az élet erről szól,
teszünk dolgokat, hogy a halált feledjük."

 Egy tükör volt amely világoskéken hullámzott. Hihetetlen és bizarr volt egyszerre.
 Nem nagyon érdekelt, hogy került e "csillagkapu" az elhagyott fészerbe, egy biztos, tegnap még nem láttam, de most van és derengőn lidércfénybe ültette a helységet.
 Töprenghettem volna, sőt ha eszem lett volna a futást választom, de nem, nekem a kékség tetszett és bűvölve bámultam és azon agyaltam, vajon hová vezethetne, ha átjáró lenne.
 Persze ez a tükör egy levesestál méretűn nem igen szolgálhatta az átjárást. Ám zseniális ötlettől vezérelve egy ceruzát kaptam elő és óvatosan megérintettem a kavargó kristályszín miazmát/ vagy plazmát(?)
 Egy szó vagy száz, kavartam a hullámzó a gravitációval dacoló folyékony masszának tetsző valamit, és vigyorogva örvendtem ahogy a világos színű egyre fényesebb lötty beragyogja a fészert. Misztikus pillanat volt az biztos, egészen addig míg a kék nyavalya tovább éledve fel nem siklott kígyó gyanánt a ceruzán, majd feltolakodva a kezemre  immár ő uralkodott, oly annyira, hogy a következő percbe már kristályszoborként dermedtem álltam, és bár lélegezni sem bírtam a szívem sem vert, valahogy még is éltem.
 Üvöltöttem volna, a szoborlét kínos és félelmetes volt. A pánik hullámai a torkom szorongatta és miközben mozdulni akartam a dermedt lét tovább fokozta a rettenetem.
 Nem nagyon gondolkodtam, de szökni kívántam és összpontosítani próbáltam. A kettő keresztezte egymást, de most távolról sem filozofálgattam, a másodpercek kezdtek kicsúszni és az életem megszűnni.
 Erőt éreztem, a karom mozdítottam, aztán jött a fájdalom, a kezem a könyökömtől letört és én meg eldőltem és tovább törtem, aztán megszűntem.   

Nyílvessző!

 Számtalan kérdés foglalkoztatott, igaz ma már megcsappantak és a gondolataim is beszűkültek. Az élet egy viharos tengere és ezen a tengeren csak addig tudunk hajózni, míg úgy nem járunk, mint a Titanic!
 Persze ha már a legendás hajó akkor romantika. De valójába nincs romantika, nincs jövőkép és csak egy biztos, hogy előbb a kutyám, majd én is eltávozok e piszkos árnyékvilágból.
 Ez tény, egyszer mindenki meghal! Miként az is, hogy mióta becsapódott az a aszteroida, meteor vagy üstökös, tök mindegy minek nevezzük egy hetven négyzetméteres bunkerba várjuk a csodát a kutyám és jómagam.
 Tíz méter mélyen, egy teljesen önellátó rendszer, amit már ugyan kellet bütykölni, de még élünk és működik. Kicsit kínos volt, a tűzviharok idején döglött be az egyik létfenetartó gépezett és mert távolról sem a szerelés mestere vagyok, hát csak reménykedhettünk.
 A lényeg, a berendezések kurva drágák voltak és el kell ismerni kiszolgálták a nehezét. S míg nemrég rideg tél volt, hál istennek az olvadás lett az úr, a porfelleg eloszlott és a nap új élet teremtésébe fogott.
 Már mi is voltunk kint, természetesen csak is fegyverrel, a túlélők egy része állati módon a dolgozás helyet a rablásra szakosodott. De ez van, talán szerencsés a hely talán a véletlen műve eddig egyszer kellet használni a karabélyt, és bizony most tapasztaltam meg, hogy nem is volt oly fölösleges a katonai múlt.
 Alkotunk, kövekből kerítést emelgetünk egy közepes kertnyi területre, remélve sem fosztogatok sem az idő nem csap le élelemforrásom friss telepére.
 Talán kicsit öröm, hogy a közelbe valamilyen nagy madár fészkel, a kutya méretű patkányok távol tartják magukat. Az meg külön csoda, hogy valahogy nem zavarjuk a madarat.
-Lady felugatott! Úgy tűnt itt az idő a kimenetelre, és ugye ha menni kell, nincs mit tenni, így feltápászkodtam és ajtó ajtókat követve egyszer csak kiléptünk a szürke délutánba.
-Valami nem stimmelt! Nem kaptam levegőt és szúrt a mellkasom.
 Lady vadul csaholt és a közeli fal irányába iramodott.
 Kiáltottam volna, de csak vér jött ki a számon és ahogy le pillantottam egy nyílvessző meredezett ki testemből.
 Nem emeltem a karabélyt, kutyám már a fickóval birkózott, és az erőm kiszállva belőlem, minden elsötétült...  

Az Utolsó Órák!

 A nő hazudott, ám ez most nem sokat számított. a világ már csak a hazugságokról szól, az őszinteség halott ügy! Meg aztán Mark úgy volt vele, teljesen mindegy mit is mond az éjszín hajú, ő úgy is megmenti.
 Ám ez csak idilli képzelgés volt, a fegyverropogás állandósulásával a férfi tudta a fertőzöttek áttörték a barikádot és csak idő kérdése mikor veszik ostrom alá a főhadiszállásként funkcionáló várat.
 Felállt és pisztolyát csőre töltve elindult a felvonó felé, az idő közelget és a döntést meg kell hozni.
 Az udvaron a nyüzsgés hatalmas volt, a falakon már meg-meg szólaltak a gépágyúk és ez újabb sürgető löketett adott a lépcsőkön és a felvonón folyamatosan a mélybe tartó embereknek, tisztába voltak a kapuk hamarost bezáródnak és akik kint küzdenek az erődé, bizony nem sok reménnyel szívükbe tették a dolguk, hogy a többség biztonságba legyen.
 Persze volt terv és elvben mindenki megmenekülhetne, de csak elvben. Ha mindenki a bejáratokhoz rohanna a dögök is bejuthatnának, és elég egy sérül és a "pestis" az egész túlélésre megépített földalatti létesítményt veszélyeztetné.
-Nem, ez nem történhet. morogta a parancsnok Mark Verner és felsietve a falra jól láthatta a hátráló katonákat, a magára maradt betontornyokat melyekből még a bent tartózkodók lőttek és a buldózert amin egy önkéntes a több ezer emberi rém felé indult, tudván, hogy meghal de azt is, hogy a viszonylag keskeny felfelé vezető úton egy időre letörheti a rohamot.
 Komisz dolog volt ez, a barikádnak ki kellet volna tartani a hegy lábánál, a két torony még ontja a halált de a környékről ide sereglett betegeket a szintén megfertőzött állatok is segítve, komoly csapást mértek a védvonalra.
 Hihetetlen, egy ember által megkreált vírus amely együttműködésre sarkal minden a kórságtól szenvedő lényt, mint egy kollektív tudat.
 Rémes jövő, s ahogy Mark az udvar felé pillantva azt látta, hogy az önkénteseken kívül mindenki belépet a kapun a zsebébe nyúlt és kommunikációs egységén  keresztül kiadta a a parancsot mint két kapu lezárására. -A szirénák felvinnyogtak, a lift és a gyalogos levezetők elé 40cm vastag páncélajtó tornyosult néhány perc alatt végleg elzárva az utat a túlélés biztos világában.
 Immár csak idő kérdése volt, meddig bírják védeni a várat. S bár lehet akár hónapokig, de lehet néhány napig, hiszen minden a lőszeren és az ellenség mennyiségétől függött. Ám egy olyan világba ahol az élőlények nagy százaléka fertőzött, valódi túlélés csak a bunkerekbe lehetséges.
 Persze van terv, mikor elesik az összes felszíni még az egészségesek kezén lévő terület, megindul a nukleáris tűz, és lesz ami lesz. -Igaz, Mark jól tudta ő már ezt nem valószínű, hogy megéli, miként a tudósok ígéreteit  sem, miszerint hamarost itt a csodaszer amit a légkörbe juttatva mindenkit elpusztít aki megfertőződött.
 Egy biztos, kemény napok jönnek, és az is, hogy a kaput immár csak akkor nyitja ki a vezérlőrendszer, mikor az biztonságosnak ítéli a műhold figyelések alapján.
 A nő pedig, aki becsapta lent volt a barikádon belüli termelő városrészben, és ott most néhány masszív épületet leszámítva a halál és a pusztulás az úr, meg a morbid feltámadás! Mert akit nem tépnek darabokra a fertőzöttek tengere, maguk is betegek lesznek, egyféle zombi kor.
 Persze ki lehetne várni míg egymást felzabálják, ám ez az ötlet csak a filmekbe válna be, ugyanis a vírus némi intelligencia, tudatos ostromokra vezeti "alattvalóit" mi több, folyamatosan mutálódva egyre leleményesebbé válnak...
 De mindegy volt, a világvége megkezdődött!