Az Utolsó Pillanat!

 A szerelvény hosszú kígyóként indult meg, a gyorsulást szinte érezni sem lehetett. Persze némi iróniával, ahogy egy idős professzor barátjának megjegyezte, "-Mit vársz csigák vontatják"
 A srác nem értette az öregúr poénját, de nem is érdekelte. A panoráma ablaknál támaszkodott, kedvese izgatón hozzásimulva.
 A gép valamit motyogott, ám a párost nem érdekelte, hisz a végállomás volt a céljuk. S miközben a szőkésbarna hajú lánynak eszébe jutott a klasszikus horror sorozat, a párja a nyakára érzéki puszit nyomva, a film tova libbent, miként az alagút huzatában a betévedt szemét.
 Sok hang volt, egy néni mobilján unokáját nyugtatta fél óra és otthon lesz. Egy tini kihívóan rövid öltözékében debütálva élvezte a tekinteteket, még elégedetten el is mosolyodott.
 Arabella háttal az utasoknak az alakút meg-meg szűnő métereit figyelte, mélázva, tök fölösleg egy panoráma ablak a föld, mélységi  sötétségbe. Mint hűtőszekrény a a nap felszínén.
 Persze nem foglalkoztatta a téma, szerelme derekánál átölelve édes szavakat suttogott fülébe, és ő csillogó szemekkel tekintett élete szerelmére.
 A percek számukra gyorsan teltek és utasok jöttek, majd szálltak is le, míg végül elhangzott, hogy a végállomás következik.
 Furcsa volt, Arabella elméjében ismét a horror film villant be, a hullámvasutas epizód. Jó volt, már ha az ember borzongani kívánt jó kis filmnek számított. Ám hogy miért tolakodott a rég látott produkció ismételten elméjében, nem tudta megmagyarázni.
 Szólni akart! De csak érthetetlenség ült ki arcára ahogy a lassulás helyet a metró tovább robogva nem törődőt a végállomással.
 Többen felfigyeltek! néhányan hangot adtak nemtetszésüknek. Volt egy mérnők aki látva az utolsó oszlopot a végállomás részéből, már tudta a baj bekövetkezett.
 Nem volt vezető, a metró pedig cseppet sem lassulva egyre közelebb került az ütközőbakhoz. Már mindenki felugrált, már a legtöbben a pánik közeli hangulatba kerültek.
-Hát ezért. sóhajtotta a lány, és tudta számukra nincs visszaút és nem adatik egy újabb lehetőség.

 A képek füstölgő, összeroncsolt kocsikat mutattak. A mentőalakulatok a fűst gonoszul hömpölygő felhőivel és a tűzzel küzdöttek. Egy biztos az eddigi adatok szerint 57 halálos áldozatot követelt a metró katasztrófa, felvetve azt a kérdést, szabad-e száz százalékig a gépekre bízni az életünk...

Az utolsó lépés!

 Ha egy kies szigeten lennék, nem gondolkodnék. Egy dolgom lenne, küzdeni, hogy túléljem a mindennapokat. Semmi extra ötlet, csak az ösztön, hogy éhen és szomjan ne haljak.
 Ám nem egy szigeten vagyok, vagy is, lehet szigetnek is nevezni a földrészt ahol élek, minden nézőpont kérdése.
 Délelőtt volt, a szél makrancosan fújva hajamat borzolta, csak hogy ingereljen. A kőtömb amelyen ülők hűvös volt és a valóságba igyekezett tartani.
 De ki akar a valóságba lenni, mikor csak hazugságot kapok. Mikor a legtöbb ember maszkot visel és minden szava egy kitalált valóságba igaz, mert itt nem.
 Nem vagyok boldog, és ha lenne ki meghallgatná bánatom el is mondanám. Viszont itt a kicsiny hegyről letekintve az erdőn túli falura, nem volt ki fülelne, tán csak isten. Bár az is igaz, minél jobb próbál lenni az ember annyival több leköpésbe részesül.
 S van az a mondás, hogy csak a gyáva ember támadja a gyengébbet, attól ez nem hoz magával semmi pozitívat. A megalázottság nem múlik el, és a rosszindulatú emberek sora kifogyhatatlan.
 Felálltam, a látkép pazar a szél szeszélyes menyecske és az égen az enyhén szürke felhőcskék alatt madarak röpködnek, élik életük, teszik mit ösztönük megsugall.
 Magam is a tettekre gondoltam és egy lépést előre lépve a szirt szélén álltam. A lábaim a peremen, azon túl pedig a húsz méteres szédítően hívogató mélység.
 Féltem! hazudnák ha nem. Régtől gyötört a tériszony és ez most gyomorszorítón körbeölelt, még a levegőt is szaporábban szedtem.
-Léptem!!! a hányinger hirtelen jött, a a félelemtől minden izmom összerándul és miközben szemeim nyitva voltak semmit nem láttam, csak az a kínos-félelemszagú érzés létezett...

 A sötétség sosem szűnik! A pokol olykor mennyország, már mint az élethez mérten. Azt hiszem, nekem jobb itt a mélyben...

Utolsó Randevú!

 Egy pillanatról álmodtam, egy olyan pillanatról amely sosem múlhat el. Persze mint minden az életbe mulandó, semmi nem állandó, csak a cél ami nem mindig a megváltás, mert a halál az egyetlen ami elkerülhetetlen.
 Hátradőltem, a pad a fák árnyékába pihent és így a napocska kíváncsi sugarai nem igen találtak meg. De ha még is rám találnának valamely véletlen folytán az sem gond, nem bujkáltam előle.
 Furcsa az élet, egy nőre vártam akit most fogok valójában először megpillantani, hol ott már fél éve levelezünk. Nehéz másodpercek közelednek, itt már nem lehet elbújni, kihátrálni.
 A járókelők többségét nem érdekelte, hogy a padok egyikén a kora délelőttbe egy ember üldögél, nem az egyetlen voltam és az idő is percről percre kellemesebbé változott.
-Bár sikerülne! sóhajtottam, és összeszoruló gyomrom és egyre hevesebben dobbanó szívem az idő közeledtét sejtette.
 Pillanatok lehettek hátra és pillanatokon múlhat, hogy egy boldog kezdett vagy egy szomorka elköszönés lészen osztályrészemül. Ötven százalék, ám ilyenkor ez nem jó statisztika. Az ember a boldogságra vágyik és arra, hogy legyen kit megöleljen és legyen ki őt is őszintén karajaiba zárja. Álomvilág, na ott úgy történnek a dolgok ahogy lenniük kell, persze, hogy mi is a helyes és mi az aminek valójába történnie illene egy relatív fogalom, mert az egész csupán nézőpont kérdése.
 Volt fényképem, kaptam tőle és amit láttam számomra teljesen megfelelt, és bár szerettem volna róla képzelegni, nem tettem. Szégyelltem volna magam, szégyelltem volna és nem lettem volna kellő tisztelettel iránta. Ha isten is úgy akarja nem kell képzelegnek, fantáziálnom, hanem egyszerűen csak boldognak lenni vele.
 Szép gondolatok, de tény, még az ő véleménye oly rejtély számomra amit csak akkor tudok meg, ha majd a saját szájából hallom a választ. S miközben rá vártam a mobilomra tekintettem és a hírfolyamra érintve az aktualitásokat böngésztem.
-Szia! egy női hang ébreszt fel a hírek olvasásából. Ő volt és a képek nem hazudtak, csodálatos volt és pompás alakja egyből rabul ejtett, miközben láttam cinkos mosolyát, tudatván velem, tudja mire gondolok. Bár nem gondoltam semmire, a lélegzetem is elakadt és a fejem úgy kiürült, hogy még a bemutatkozás is csak egy bénázó kapkodásnak tűnt.
 A virágot átadtam, mely ez eddig a padon várakozott, velem együtt erre a csodás minutumra.
-Köszi. mosolygott és puszival illetett, s már is tinivé válva fülig pirultam, szinte azt sem tudtam hol vagyok!

 A bomba kioldódott, a repülő oly magason volt, hogy szemmel nem is lehetett látni. Ám ahogy a halálos szerkezet egyre gyorsulva, hallgatva a gravitáció hívó szavára a föld felé száguldott, az idő sok ember számára az utolsó másodperceket engedélyezte.
 Benne volt a hírekbe, benne volt, hogy nukleáris csapással fenyegette két nagyhatalom egymást. De ez mindig is így volt, hiszen az emberiség csak Japán ellen vetett be atom töltetett emberek ellen.

-Nos mit gondolsz? kérdeztem a kedvest, igaz ez már annyira felesleges volt, mert egymást átölelve mindketten a lélegzetvételeket és a boldogságot éreztük, a pillanatnak éltünk!
 A pillanatnak! a villamás minden tekintetett magára vonzott és a növekvő gombafelhő minden elárult, mindent és aki látja valószínűleg a sorsát is.
 Nem tudtunk mit csinálni, szerintem mindketten tudtuk ennyi volt és a bámulgatás vagy a menekülés helyet amilyen szorosan csak tudtuk egymáshoz bújtunk. Aztán jött a lökéshullám és a hő...

 A nukleáris csapás mindenkit meghökkentett, és a várttal ellentétbe nem érkezett válaszcsapás! A világ a bűnös népre figyelt és még mielőtt felperzselhette volna a világot saját elmebeteg érdekei végett, a saját lakóssága rohanta le a vezetést, a bűnösök a pokolba indulna. Ám az a nagyváros milliós áldozatait már nem hozhassa vissza. Sajnos már nincs visszaút, a történelem egy újabb sötét folttal gyarapodott, amit az emberi kapzsiság motivált.    

Feléledés?

 Igyekeztem másra gondolni és igyekeztem a fülemet befogni. Rémes éjszak volt, mint minden éjszaka s mikor bezárásozik az ember egy pince sötétjébe ahol még a levegővételtől is fél, nem igazán tudja az életnek mi is az értelme.
 Túlélés, de ez már kevés, miként a veszettek egyre több és több fertőzöttel gyarapodnak, a kormány bunkerokba húzódva, néhány erődé alakított laktanyából szórják az olaj-levegő bombákat, ami mindent elhamvaszt legyen élő vagy épület vagy fertőzőt és egészséges.
 Még két hete azon voltam, hogy randira csaljak egy csinos lány, ma azért imádkozok, hogy ne törjék be a pince ajtaját. Ijesztő, és ahogy a semmiből kirobbant a járvány és a kórság megállíthatatlanul falta fel a városokat, már tudtam soha többet nem lesz randevú.
 Egyszer volt, olyan volt mint egy álom. Mondják az ideák nem léteznek, hát nekem még is szerencsém volt, mert összetalálkoztunk.
 Nyolc napja volt, s miközben pont e derűs tavaszon érte el a nyavalya városunk, mi ezzel nem törődtünk. Nem volt miért, a város vezetése egy helyi milíciát hozva létre elzárták a város összes bevezetési útvonalát.
 Mi csókolóztunk, és ahogy testünk egymáshoz simult egy félreeső parkban, csak a pillanatnak élve. A veszettek is, a csatornáról elfeledkezve a vezetés, az egyik másodpercbe még a csodák világába jártál, a másikba a pokol elevenedve meg a borzalom köszöntött a városunkra.
 Nem akartunk elválni és nem akartunk a halál országába utazni, ám azokat az órákat már nem mi irányítottuk.   Szaladtunk, volt mikor egy sérültet hagytunk hátra és volt mikor szerelmem.
 A metróhoz vezető lépcsősornál ragadták meg és ahogy a fogak a testébe téptek és ő kétségbeesetten a szemeimet kereste, én kezét engedve futottam tovább...
...a ceruzát letettem, egy mély lélegzettet véve felhúztam a kakast. Egy régi forgótáras volt és az utolsó golyó már csak a kiszabadulására várakozott.
 Vártam, a csillagos égre gondoltam, az anyukámra és egyszerű mindennapjaimra. Nem voltam extra és bár álmodoztam, hogy hős leszek, csupán egy gyár sokadik alkalmazottja voltam.
-Hamburger, de jó lenne. Ám miközben lehunyva szemeim a csók ízét próbáltam felidézni az üvöltés és a fa hasadó hangja csak egyet jelentett, elérkezett az én hőstettem minutuma.
 A fegyvert a halántékomhoz emeltem, szemeim csukva maradtak, az üvöltések pedig egyre közelebbről hangzottak...

 Nem tudom van e mennyország és azt sem, hogy mi való és mi illúzió, egy biztos az ég kék és a felhők alatt madarak röpködtek. Egy tisztás volt, távolabb egy erdő magasodott és a szél friss illatokat, a tavasz illatát hordozta.
 Nem tudtam mit csináljak és azt sem, hogy ki is vagyok én igazán. A nevem Tom ezt tudtam, de többet nem! De ekkor a sajátos meghittséget egy eszelős üvöltés törte darabokra.
 Ösztönösen a hang irányába tekintettem, és vagy egy tucat emberforma alak rohant felém semmi jót nem ígérve.
-Szaladj! kiáltott egy lány, aki nem messze attól ahol álltam egy dombocska tetején állt és kezében egy puska pihent. Ám miközben én ösztönösen felé indultam a puska hamar életre kelt, egy dörrenés hangzott és minden sötétbe borult.