Tetőn

 Megkérdezhettem volna, az időt húzva, hogy szeret-e, de nem volt értelme, hiszen a szemei mindent elárultak. -Nyeltem, az élet általában szeret féltéglákkal dobálózni, és bár ketten voltunk egymás mellet ülve a fal tövében, egy többemeletes hát tetején, az alkonyi enyhülésbe reménykedve, az élni akarás, mint kedv messzire szalad.
 A házat élő-halottak uralták, a tetőre vezető ajtót sikerült lezárnunk, de igazából így csapdába kerülve, csak reménykedhettünk, a kérdés már csak az volt miben vagy kiben. Persze mi voltunk a hibásak, egy baromi utasítást szó szerint követtünk. Ő rajongott a parancsnokért, én meg rajongtam érte, marha egy történet. De a lényeg, behatoltunk a falakkal körölzárt városba és miközben megszereztük a kívánt adatokat egy földalatti rejtekhelyről, nem kevés tűzharc árán, mert ugye szükséges áldozat, nem kevés egészséges embert zárt be az egészségügyi haderő, ebben a szebb napokat is látott városba.

 A páncél leoldó pántjával babráltam, mert bár életmentő a talpig vértezett, ám itt fent a harminc fok melegben a halált is jelentheti, utáltam a meleget. Ha Mary nem vállalta volna a küldetést, én biztos hagytam volna másra, fiatal titánokra, és azért már a rang végett meg is tehettem volna. Igaz, mint az életben gyakran, ott az a fránya volna, és mert akkor is ott volt, most ezért én is a tetőn szenvedtek, még pontosan magam se tudva, hogyan jussunk el a keleti kapuhoz.
 -Mindegy, sóhajtottam és felállva ledobtam a mellvértet és megkönnyebbülve nagyot lélegeztem, élvezve a némi könnyebbséget. -A tető széle felé lépdeltem, karabélyom a fal tövében hevert, kardom az oldalamon, szóval túl nagy veszélybe nem lehettem, viszont kíváncsi voltam, lent, az utcán mekkora a mozgás.
 Lepillantottam, egy busz az oldalára dőlve, egy kirakatban egy egykor talán kék ford tollászkodott, kiégve, bizarr árucikként hirdetve a pusztulást. -Hullák nem voltak, a zombik akit értek felzabáltak, és mivel a fal célja, hogy kiéhezve elpusztuljanak a fertőzöttek, talán egy idő után eredményt is fog szülni. Bár az az igazság, egyre több város van karantén alatt, és ráadást ez idáig, nincs gyógymód a kórsággal szemben. Persze volt, hiszen a járványt tudatosan robbantották ki egy Szenegáli kisvárost szemelve ki, a kiindulási pontnak. Csak ahogy a betegség egyre terjedt, majd világjárvánnyá fajult, kitört egy háború, a betegség elől mindenki menekülni szándékozott. A lényeg, állítólag a zűrzavart leküzdő orvosi kormányzat, valami malőr közepette megsemmisítette az ellenszert.

-Mit látsz? kérdezte a nő, gondolataimat rendesen összezavarván, bár nem nehéz egy egy nőnek, aki tudja, szerelmes belé a mellette lévő pasi.
-Semmi értelmeset. vallottam be, igaz, úgy tűnt a minket üldöző horda a házba tódulva, az utca úgy mond biztonságosnak mutatkozott. Az a néhány dög nem jelentett akadályt, akik össze-vissza tekingetve, látszólag céltalanul vánszorogtak.
-S akkor hogyan tovább. emelkedett fel a vörös fürtű szépség, kinek arcán az elmúlt napok eseményei rányomták bélyegüket. -Kétségtelen, egy fertőzöttektől nyüzsgő városba az alvás luxus, ráadást ha az itteni túlélőket is magunkra haragítva igyekeztünk élni, életben maradni csak még jobban kikészíti az embert.
- Le kellene jutnunk az utcára, de a házon keresztül kizárva, nem tudom, de ez a megoldás, mert mire feladják a keresésünket ezek a dögök, szomjan halunk.
-Az biztos. értett egyet a mellém lépő nő, és igazából erre nem számítottam, keze megérintve az enyémet, fejét a vállamra hajtotta.
 Megkérdezhettem volna az időt húzva, hogy mire véljem a dolgot, megkérdezhettem volna, de nem tettem, inkább átkaroltam és belehazudva a napfénybe, azt mondtam túléljük...